Gordiusz

Megoldásokat keresek. Nem pont gordiuszit, de van olyan helyzet, amikor a gyors és határozott lépések vezetnek eredményre.
Vegyük például a csomót a nyakamban. Ami egyébként nem csomó, hanem valami diffúz izé, ami tegnap délután óta fáj is, de legalábbis zavar - a nyelésben, meg egyáltalán. Mit csinál ilyenkor egy normális ember? Gondolom, elmegy a körzeti orvosához, aki ad egy beutalót valami megbízható szakorvoshoz, aki kedvesen és megnyugtatóan ellátja az embert, és kideríti, mi a fene baja van. Ha azonban a háziorvos egy messzi kis faluban rendel, ahova eljutni képtelenség, akkor maradnak a gordiuszi megoldások. Csülökevés közben, két hosszúlépés között, kapcsolatba lépni a kedves, Budapesten dolgozó, és pillanatnyilag a számomra egyetlen megbízható magyar dokival, aki telefonon megpróbál valami hihető diagnózist felállítani. Az orvostudomány új útjai. Nem tudom, mit gondoltak a szomszéd asztalnál ülők, amikor TSB a torkomat fotózta, de nem tűntek feldúltnak. Az is lehet, hogy ez lesz a sztenderd protokoll pár éven belül.
Amúgy nem vagyok egy túlaggódós típus, már ami az egészségemet illeti, és sajnos nem is járok mindenféle orvosokhoz előírt ellenőrzésekre, mert borzalmasan frusztrál az egész egészségügy, de azt is értem, hogy ha meg gond van, akkor hirtelen van megoldandó feladat.
Ma reggelre már egy picit megnyugodtam, főleg, hogy a doktor megnyugtatott, hogy nem tűnik olyasminek, amibe pár napon belül belehalhatok. Ilyen jó a humora. Persze azt is mondta, ne fogdossam, mert attól csak dagad. Na jó vicc, persze, hogy fogdosom, mert a pici megnyugvás csak annyit jelent, hogy a tegnapi úristenmeghalok hangulatot felváltotta a vajonmikorhalokmeg hangulat. Lefordítom: be vagyok szarva.
A kellemes kora reggeli rettegést viszont főzésbe fojtom, mert tízre megyek a sürgősségire, aztán onnan délután előtt nem szabadulok, az biztos. Mindegy, ezt tudtuk a doktorral kitalálni gyorsba. Mégiscsak itt volt főnök, szerették, hátha az éjszakát nem kell bent tölteni.
Más. A csülök jó volt tegnap este, a hosszúlépés is, és végre, több, mint két hét után találkoztunk Mihállyal. Elnézve vert seregünket: a nyűgös Gofrit, a fáradt TSB-t, az idegbaj szélén üldögélő Mihályt és engem, aki éppen nyílt színen rettegtem attól, ki neveli fel a legkisebbet, ha hirtelen elpatkolok, hát na. Pedagógusok év végén. Akiknek olyan kurva jó, mert már semmi dolguk. (Azt még egy nyugdíjas kolléganő is megkérdezte a pékség előtt tegnap, hogy akkor már szabin vagyunk-e. Mintha ő nem is nálunk tanított volna.) Komolyan mondom, a hülyeség az egyetlen létező a földön, ami korlátlanul áll az emberiség rendelkezésére.
Más nincs, a hajnali főzés mellett mostam is. Biztos imádnak a szomszédok.