Next generation

Mostanában sokat gondolkodtam, vajon jól végzem-e a dolgom (nem vagyok benne biztos), és hogy megéri-e a pályán, sőt ebben az országban megmaradni (nem). Nagyon kevés a sikerélmény, nagyon kevés a pozitív visszajelzés, alig van szakmai előrelépésre lehetőség (sőt szinte nincs is), és azt a kevés örömöt, amit a tanítás, meg egy-egy évekkel később kapott üzenet vagy e-mail jelent, a túlterheltségből adódó leírhatatlan fáradtság pillanatok alatt porrá darálja. Cserébe viszont szinte megoldhatatlanul sok a probléma, és rengeteg stresszel jár tanárnak lenni.
Nehezen mennek a dolgok, tudom, a közoktatás is olyan, amilyen: van egy csomó tehetséges és elhivatott tanár a pályán, és vannak olyanok is, akik nem veszik komolyan a hivatásukat. Miért működne ez másképp az iskolákban, mint az élet annyi más területén?!
Aztán néha, egy-egy rossz reggel után, amikor jó nagy a káosz, amikor mindenki hulla fáradt, és senkinek sincs már kedve dolgozni, akkor megérkeznek az új diákok beiratkozni. Szülővel jönnek vagy gyámmal, okosak vagy butácskák, az most legyen mindegy, mert többségük arcán ugyanaz az arckifejezés ül: félelem és büszkeség, remény, izgalom, várakozás, sőt, olykor még csodálat is. Érdeklődve nézik a leendő osztály- és iskolatársakat, a szakmai gyakorlaton bent dekkoló kis kilencedikesekből pedig hirtelen nagy és tapasztalt tizedikes infós srácok lesznek, akik a lépcsőfordulóból nézik, milyenek a felhozatal.
Nem romantikus húrokat akarok pengetni, illúzióim sincsenek, mégis minden évben már előre megszeretem az új diákokat. Könnyű persze, a problémákkal még nem szembesültem, még csak egy gyámmal beszélgettem telefonon, egy gyerek éppen felnőtté lett gyámjával, aki még maga is középiskolás. Könnyű örülni, mert nem tudom, ki lóg majd rendszeresen, ki cigizik a bokorban, ki nem lesz hajlandó egy szót sem szólni az órán, kinek nem lesz kajára pénze hónap végén, meg ki próbálja meg egy egyszerű csuklóvágással megoldani a megoldhatatlannak tűnő problémáját.
Nem ismerem még az újakat, igaz, ennek ellenére sokféle öröm ért. Az első az, hogy tovább színesedett az a kulturális háttér, aminek segítségével a világ sokszínűségét tapasztalhatják meg a diákjaink. Jövőre először lesz ázsiai származású tanítványunk, és ma egy régi tanítvány öccse is hozzánk iratkozott be, akinek az édesapja valamelyik arab országból jött Magyarországra. Elmondhatatlanul örülök, hogy akkor mi most majd élőben mehetünk ellene ennek az ostoba, kirekesztő politikának, és mutathatjuk meg, hogy a különbözőség inkább hozzátesz a tapasztalatunkhoz és a kulturáltságunkhoz, semmint elválasztja egymástól az embereket.
Azért ma volt még egy örömteli dolog. Rengetek fiatalabb testvér iratkozott hozzánk be, és ha van sikermutató a mi esetünkben, akkor ez biztosan az, hiszen nem nagy múltú elitgimi, presztízsiskola vagyunk, hanem egy nem túl nagy, vidéki szakközépiskola. Ha hozzánk iratkozik a második, harmadik, sokadik gyerek, akkor az azt jelenti, hogy valamit mégis jól csinálunk itt. Nagyon sok ismerős névvel találkoztam a nyelvi szintfelmérők közt, sőt olyan is volt, akit a bátyja kísért. Bevallom, túl minden fáradtságon és bosszúságon, képes voltam meghatódni ezen. Majd jövőre, ha tényleg fel akarok mondani, semmiképpen ne legyek a beiratkozók közelében sem. Mert megint az a téveszmém támad, hogy érdemes. Az ember ilyen. Kicsit nem vigyáz, aztán azonnal bizakodni kezd.
Na jó, elég, inkább menjünk lassan szabira.