Sürgős élet


Azt hiszem, az egy elég szokványos félreértés a hazai egészségügyi gyakorlattal kapcsolatban, hogy a sürgősségi eljárás azt jelenti, hamar végzel. Nem, de ezt nem is ígéri senki, hiszen már a recepción megmondják, 4-6-8-12 óra alatt lehet náluk ellátásban részesülni. A sürgősségi szó ugyanis tényleg nem azt jelenti, hogy a betegnek sürgősen le lehet onnan lépni, hanem azt, hogy igyekeznek a szükséges vizsgálatokat a rendszer adta legrövidebb időn belül elvégezni.
Vegyünk példának okáért engem. Hét óra alatt jutottam túl a körön, amiben volt EKG, vérvétel, némi szakorvosi vizsgálat, együttérző hümmögés és rengeteg üldögélés odakint a drámaszínpadon. Ha ezt normál orvosi ellátásra lebontom, akkor igen, ennél több időbe telik mindezt normál ügymenetben elintézni, csak legfeljebb nem egyszerre kell ilyen sokat ülni rendelők előtt, hanem részletekben.
Én nem mondom, hogy nem lehetne javítani a hazai egészségügyi ellátáson, mert lehetne. Kellene hozzá pénz, sok pénz, amit nem kurva drótkerítésekre, meg ostoba plakátokra költenek, hátha akkor lenne kettővel több doki itt is, merthogy az az egy szál ijesztően vékony fickó, aki tegnap ellátta azt a nagyjából kétszáz (!) beteget a sürgősségin, lassan elfogy.
Persze az emberek türelmetlenek. Ha betegek, akkor pláne. Ülni a huzatos folyosón 6-8 órát nem jó dolog. Pláne nem jó, ha az embernek fájdalmai, lelki baja van, éhes és szomjas, fázik, álmos vagy simán unja az egészet. Én ezt megértem, mégis azt gondolom, hogy háborogni viszont nem okés egy sürgősségin, mert ha van pontos és szigorú protokoll szerint működő egészségügyi ellátási ág ma Magyarországon, akkor az éppen ez. Ezeken a helyeken szakmailag nagyon felkészült csapok dolgoznak, itt nem felejtenek el megcsinálni semmit, amit kell, és minden híreszteléssel ellentétben, a nagy megterhelés ellenére is rendkívül udvariasak.
Furcsa, hogy a betegek hajlamosak elfelejteni azt, hogy az ott dolgozók pont olyan emberek, mint ők, és nem valami acélrobotok, hogy nekik is fáj a lábuk, hogy éhesek, hogy nagyon kevés fizetésért nagyon sok dolgot viselnek el mind a betegek, mind az ellátórendszer hibájából kifolyólag. Jó, persze nekem se volt klassz ennyit várni, pláne egyedül, és jó, én ebbe a sürgősségi dologba talán egy kicsit jobban belelátok a Doktor miatt, aki a hazai sürgősségi ellátás egyik nagy megújítója és lassan legendás alakja (na még azért ne legyen legenda), de azt hiszem, amikor az ember orvoshoz megy, akkor egy kicsit a kölcsönösség jegyében kellene néznie a dolgokat. Még ha nehezére is esik.
Egyébként ha már az eredmények, akkor az van, hogy arra jutott a sürgősségis doki, hogy 1. vagy hülye vagyok, 2. vagy ez valami allergiás reakció volt, 3. vagy egy kis pajzsmirigyizé, de az nem valószínű, mert nem tapintható semmi, 4. vagy megcsípett valami. Ebből nyilván számára, és a Doktor számára is az első tűnt valószínűnek, de ezt mindketten bölcs belenyugvással és gyengéd megbocsátással vették tudomásul. Jó, hát inkább ez, mint egy váratlan diagnózis. A Doktor szerint végeredményben a helyi doki neve stimmelt, csak a szakterülete nem, de azért megkönnyebbülten nevetett a telefonba. (Csernus doktornak hívják, és nem, nem kérdeztem meg, rokonok-e.)
A tegnapi nap viszont hasznos lecke volt, mert egy ilyen napnak nagy életvezetési és terápiás jelentősége van. Egyrészt látsz rengeteg emberi roncsot. Derékszögben hajlott öregeket, elhízott szívbetegeket, csonttá fogyott sokadik stádiumos rákbetegeket, élni nem akaró sokdiagnózisú haldoklókat, és rájössz, hogy nem az életkor, hanem az életminőség számít, és ebben te vagy a főszereplő, nem az orvosok. Nekem ez tanulságos volt. Jóga, sok séta, sok öröm, barátok, sok olvasás, sokkal kevesebb cigi, friss levegő, nostressz.
Másrészt viszont egy ilyen helyen mindig ott a dráma is: a haldoklók, halálos betegek fásult tekintete, a meglepő és tragikus diagnózissal, a saját halálhírével a folyosón egyedül birkózó, mobiltelefonba belesíró nő, a sok beszéddel túlkompenzáló rokon, az aggódó pillantások, a lemondás, a remény. Talán ez a legnehezebb a sürgősségi osztályokon, ez a sok nehéz sóhaj, ami rátelepszik a folyosókra, és amitől pattanásig feszülnek az ablaküvegek.
Más nincs. Befejeztem Kollár-Klemencz könyvét. Nagyon szomorúan ír, melankolikus lehet az alaptermészete, pont amilyennek a zenéjéből gondoltam. Majd írok a könyvről valahova valamit.
Az időhöz, meg az élethez is türelem kell, nyilván. Ezért a lemezért meg odavagyok. Tényleg úgy szabad csak élni, hogy nem remélni, csak ölelni szorosan. Az élet a sürgős, nem más, de ez nem azt jelenti, hogy gyorsan, hanem pont azt, hogy lassan kell élni.


Megjegyzések

  1. Ezzel most megmelengetted a szívemet! Jó látni, tudni, hogy van aki értelmesen átlátja, hogy a hosszú várakozás nem arra van, hogy a betegeket bosszantsuk, növeljük a kínjait, és a személyzet nem csak a lábát lógatni van ott. Jó, van olyan is, mint mindenhol.
    Az ellátásban pedig valóban van mit javítani, azt most ne firtassuk, hogy ehhez a pénzen kívül még mi minden kellene, de elmondhatom, hogy az egészségügyben a dolgozók (akik még itt vannak) ugyanolyan kiszolgáltatottak, és legalább annyira szenvednek, mint a betegek.
    Gyöngyi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök. Szerintem sok megbecsülést és dicséretet érdemelnek az egészségügyben dolgozók. Ha pénzt nem is tudunk osztogatni, legalább a jó szóval ne fukarkodjunk. :)

      Törlés

Megjegyzés küldése