Visszavonhatatlan

Az értelmesek pedig ragyognak, mint az égnek ragyogása; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké. (Dániel próféta könyve 12,3)

Ragyogás. Így kezdődik a Zohár, és így kezdődik a világ is, a teremtéssel, aminek során Isten visszavonhatatlan bizalmát helyezte ebbe a világba.

Visszavonhatatlan lett a nyár például, de nem a dögletes hőség miatt, hanem mert ez az az évszak, amikor egész napos, negyven fok a teremben, merugye tetőtér, vizsgáztatás után az ember (én) girbe-gurba utcákon árnyékot vadászva hazasétál, bevásárol, befekszik egy kád hideg vízbe fél órára, hogy lehűljön (nem hűl le), aztán felöltözik, és a nappali hőséget az utcára visszaokádó aszfalton újra elindul, hogy színházba menjen (ahol az előadás nem tetszik neki, de azért nem fütyüli ki, mert sok munka van benne, és mert a ripacs nem dolgozik kevesebbet, mint a nagy színész, pláne ebben a rekkenő hőségben ripacskodni talán még nehezebb is, meg kétségbeejtő eszköztelenség, de mindegy), és aztán megint hazasétál, utcákon és tereken, ahol ömlik a tömeg, trágár szavakat hallani mindenhonnan, a bor ezek szerint valóban nyugtalanná tehet embereket, és minden tíz méteren egy-egy volt tanítvány, de nagyon mosolyognak, nekik is nyár van ugyanis, és nyáron tanárt (volt tanárt) látni jó.

A veszteség és a nyereség is, a mindkettő maradéktalan megélése, amit szabadságnak is nevezünk. Szabadságnak, ami teher és áldás is egyszerre, amitől kitartóan fáj az ember (én) válla hetek óta, mert a felelősség nehéz, de amitől reggel egyre hosszabb (mondjuk egyelőre csak másodpercekben mérhető) ideig azt lehet gondolni, van még értelme felkelni, van értelme menni, csinálni, mert majd egyszer ennek a szabadságnak értelme kerül, szépsége lesz, meg élénk zöld és világos, acélszürke, tévedhetetlen rendje,

Aztán visszavonhatatlan a  menekülés és a hazatalálás. Izlandnak hívom, de talán csak a zene miatt, mert igazából nem földrajzi hely, hanem bizonyosság, hogy bármennyire is jó itt, majd máshol is jó lesz, mert lehet. A máshol persze lehet itt is, mert újra lehet kezdeni. Bármit. Mindent. Az élet csírája kiirthatatlan őssejtként lakik az emberben. Mert a honvágy az életvágy, étvágy és a teljesség utáni vágy egyszerre. A szív is GPS, haza akar találni, mert nem otthona a kietlen föld, ahol kevés ember Isten helyett akarna uralkodni sokakon, és ahol plakátok büntetlenül hirdethetik a gyűlöletet.

Mindennek mélyén az Én van, a világ legvisszavonhatatlanabbja, Isten mérhetetlen bizalma a teremtésben, a létben, a világban. Ez az Én is visszavonhatatlan lett. Az Én, aki nő, anya, ember, aki gondolkodik és érez, és aki örömet keres mindenben, ami körülveszi. Nem az önzés, éppen a szeretet, ami visszavonhatatlan. Ezt sokan nem értik.

A visszavonhatatlan nem az állandó szinonímája, nem is a változatlané, annál több: határozottság, törekvés, nyitottság, öröm és bizalom. A létra első foka. A ragyogás kezdete.