Így

A veszteség mindig fokozatos. Nem tudom, a szükségszerűséghez van-e ennek köze, mármint annak, hogy ahogyan megy előre az idő, úgy hullik ki egyre több minden belőlünk, hagyjuk, engedjük el a darabokat, minden nap többet, míg végül a kinyújtott tenyerünkből a lábunk elé hullik az élet, bennünk meg már csak a váz marad, a hús nélküli csontok, Isten eredeti, szép, de megvalósíthatatlan terve.
Az elmúlt hónapokban gyakorlatilag mindent elveszítettünk, ami eddig fontosnak tűnt. Lakóhelyet, biztonságot, az évek során felhalmozott tárgyak nagy részét. A veszteségek anyagi vonatkozási izgatnak kevésbé, a biztonság, az élet eddigi kereteinek elvesztése rosszabb, de a tehetetlenség a legnagyobb pofon. Nem is pofon, mert ezt nem nyitott tenyérrel kapja az ember, hanem szorosra zárt ököllel. Inkább ütés. A gyomorszájra természetesen, hogy elzárja a levegő útját.
Tegnap elveszítettük Tigrist is. Amikor ideköltöztünk, nem hoztuk magunkkal, odaadtuk valakinek. Persze, tudom, hogy nem jó megoldás odaadni valakit, akit szeretünk, másnak, de azt gondoltuk, az ember ilyenkor azt gondolja, jó helyen lesz. Jó helyen is volt, de tegnap kalandozás közben elütötte egy autó.
Van egy Diaz kötet, az a címe: Így veszíted el. Arról szól, hogyan veszít el az ember fontos dolgokat az életben. Hát így veszítettük el tegnap mi is mindazt, ami volt. Nem tudom, nem vagyok fatalista, talán ez is kellett ahhoz, hogy megértsem,  nem lehetett már az Isten előző szép tervének vázán ragadt oszló húsdarabokra új izmokat építeni. Kellett ez a csupaszság, ez a csak csont lét, ez a fájdalom még utoljára.
Akkor most innen megyünk tovább megint, ebből a csendből, ebből a semmiből indulunk, leolvassuk a tervrajzot, építünk valamit. Némaságból szimfóniát.
Az Örökkévaló, hogy áldott legyen a neve,( így mondta az Istent a fiú, ) csak szenvedélyből, cél nélkül senkit és semmit nem teremt. A létnek ebből az örök, isteni szenvedélyéből kap az ember valamennyit, aminek aztán ki kell tartania a halálig. Beléd fogódzom, csend.