Templom

Milyen templom, milyen szent hely, milyen természet vagyok én?
Nem gótikus, nem román, nincs szentély, nincs örök világosság, nincs jövő évi felújításra tákolt adománypersely. Ha templom, akkor tompa, ablakon átszűrt, teazöld fényben ázó falak, víz alá fojtott száz éves emlékek, itt-ott virágminta nyoma az oszlopokon, apró és fehér, kanyargó, zöldszürke indák közé rejtett, aztán lyukas tető, sarkokban pihenő, véletlen penésszel, reggelente meg a fénylő padsorok közé kúszó, bokát elrántó növény.
Ha szent hely, akkor szikla. Szakadék mellett egyensúlyozó, mosolytalan, hideg és szürke. Zuzmó lakik rajta, aki nem kérdezte, beköltözhet-e, mégis összetartoznak.  Erre a szent helyre nem mászik Mózes, innen nem cipel le táblát, nem segít Isten útját megkeresni. Ez a szikla a törvény maga. Egyparancsolat.
Természet vagyok a legkevésbé,  nincs újjászületés a hétköznapokban, nincsenek pattanó rügyek, se szelíd lankák, a törvény sziklái közt rohanó víz van, fűrészes hegygerincek. Csak a ritka ünnepnek vannak völgyei, benne illatos fák, napsütötte ligetek. Ilyenkor az esztelenül rohanó folyó is megszelídül egy időre,  elégszer vetette le magát sziklákról, nyújtózik egyet, és hagyja, hogy a nap, a világ legkönnyebb őszinteséggel ígérő szeretője, felmelegítse.
A nap az igazak fivére, a hold a sebezhetők nővére. Aki egyik sem, annak nincs reménye az örökkévalóságra.