Arctér

Tényleg. Amikor ezt mondom, úgy néznek rám, mint egy marslakóra. Egy szeretni való, de hülye marslakóra.
Pedig tanítani jó. Ezt se hiszik, mert csak a rendszert látják, meg a fejetlenséget, az akarnokságot, azt, hogy semmi sem működik. Ez tényleg csupa rossz dolog sajnos. Persze értették, hogy ebben az én szakmámban sok jutalom is van,  eredmények, mármint nem országos versenyek, néha leginkább csak annyi, hogy megszólal valaki angolul, vagy rácsodálkozik arra, hogy a mi világunkban közel hétezer nyelv létezik. Ez a rácsodálkozás a világra pont olyan fontos, mint az előbbi. Sőt.
De én, azt hiszem, kevésbé a szakmai sikerek miatt vagyok tanár, inkább a saját örömömre. A tanársággal ugyanis együtt jár az is, hogy mindig új embereket ismerek meg. Hát igen, olyan ez nekem, mint Hemingwaynek a spanyol polgárháború. Veszélyes, küzdelmes, de ez a dolgom, én erről a harctérről tudósítok.
Ezt most csak azért meséltem el, hogy lehessen érteni a mai tudósítást. Van egy felnőtt tanítványom, aki feltűnően nyugodt. Kirívóan, így mondom. Szigorúan professzionális nexusban vagyunk, nem is túl sok mindent tudok róla, csak ami a közös munkához kell, család, beteg apa, munka. Tegnap viszont, amikor a betegségek kerültek szóba, nagyon érdekes dolgot mesélt nekem. Azt mondta, van egy különleges fejfájása. Nem migrén, nem is tudom igazából, micsoda, de a mozdulatlanságig megbénítja a roham. Életében eddig mindig nagyon komoly stresszhelyzetben fordultak elő a rohamok, összesen háromszor. Ezt a fejfájást az egyetemen tanítják, olyan ritka. Az év elején is volt egy rohama, miután két hét alatt két közeli rokona és a legjobb barátja halt meg.
Nem a betegség volt érdekes igazából, na jó az is, de arról nem tudott sokat mondani, hanem az, ahogyan beszélt az élete nehézségeiről, meg arról, hogyan küzd meg velük. Azt mondta, őt a nehézségek sosem dühítik, inkább szórakoztatják. A napi bosszankodások, munkahelyi problémák nem hozzák ki a sodrából, mert van néhány fontos dolog az életében, elég azoknak rendben lenni. A többi meg... "tudod, a világ nem működik túl jól, és van olyan, hogy az ember elér egy olyan pontra, ahonnan nincs tovább úgy, ahogyan addig csinálta. Nekem akkor vannak a rohamaim. Azt is el kell fogadni, amikor a test azt mondja, jó, elfáradtam, elég, mostantól csináld másképpen."
A tanítás soha nem egyirányú dolog, mindig kölcsönös. Szeretem, hogy ilyen bölcs, buddhista tanáraim vannak.