生き甲斐

Alulmotivált vagyok az életre. Na jó, ez túlzás. Alul se.
Azt hallottam egyszer egy hosszúélet-kutatótól, hogy azok az emberek, akik sokáig élnek, mind bírnak valami olyasmivel, amit úgy hívnak japánul ikigai. 生き甲斐 Valami, amiért felkelnek reggel. Az élet értelme. Hát, mit ne mondjak, ha ezen múlnak a dolgok, kész csoda, hogy én egyáltalán megszülettem, meg hogy még mindig élek. Nemhogy az nincs, amiért felkelek, de az sincs, amiért lefekszem. És egyáltalán. Miért eszem, miért pislogok, ja az reflex, az nem számít, na de miért megyek be dolgozni...
Szerintem ez így nagyon nincs jól. Nem azért, mintha olyan baromi sokáig akarnék élni, de azért ennél kifejezetten érdekesebb és vidámabb életet gondolnék magamnak. Nem ilyen fekszem az ágyban este-fekszem az ágyban reggel egyedül, bámulom a virágmintákat az ágytakarón, és arra gondolok, az a vonal mondjuk ebben a pillanatban a legszebb dolog körülöttem. Milyen szánalmas élet már az ilyen. Milyen unalmasan keserű látni a vonszolódó másodperceket.
Múltkor azt beszéltük Zaphoddal, aki többé-kevésbé hasonlóan motivált napokat tölt önmagával, hogy ez azért nem igazán van így jól. Nyilván az se segít sokat önmagában, ha gyakran mondogatjuk egymásnak, ki kell találni valamit, de az legalább mégis előre mutat. Jó, hát nem lát semmit a kibaszott nagy ködben, de akkor is.
Tegnap a depressziómentő program keretében Gofri kitalálta, hogy menjünk mentortanári képzésre. Értelme nincs, bele fogok halni a sok munkába, de feldobott a gondolat, hogy csinálok valamit. Valami mást mármint.
Más nincs. Ma helyre kell hoznom az elcseszett heti időpontjaimat, tartanom kell sok-sok órát, aztán vagy sajnálom magam, vagy megpróbálok végre jógázni egy kicsit. Egyre sötétebb van reggelente.
Kellene nekem egy használható élet. Komolyan. Tudom, majd egyszer. Csak hát elmúlott belőlem a türelem.
Mégiscsak meg kellene tanulni zongorázni.