Otthon

Matematikailag nézve a szomorúság egy változó, az öröm meg egy állandó. Valami ilyesmi. Nyilván nem pontos.

Hogy hogyan lehet kigyógyulni a szomorúságból? Sehogy. Elmúlik. Az ember nem tud örökké szomorú lenni, mert az életet felépítő számértékek minden pillanatban változnak. Persze az is igaz, hogy rákattanhat az ember a szomorúságra, tud ez addiktív lenni, lehet mindig egy helyben állni, ismerünk olyat, hogy konstansfüggvény, de nem hiszem, hogy megéri. Mindig szomorúnak lenni, mindig ellökni az örömöt magunk elől (mint régen a menzai alumíniumtálcát, hogy loccsanjon a leves, nem kell, szar) ostobaság. És még rosszul is érzi magát az ember.
Nyilván örülni sem egyszerű, merthogy az meg izommunka, kievezés a mindennapok mocsarából, elszántság, és hazaérkezés valahová, ami néha nagyon messze van tőlünk. BH-val arról beszélgettünk, hogy minden bizonnyal a jelenben való lét a kulcs. Ezt nekem gyakorolni kell még, mert a jelen éppen sok problémával terhelt. Persze azt is be kell látni, hogy ennek nincs semmiféle jelentősége.
Nem jött hétvégén a tetoválóember, ami tényleg kár, de elengedtem ezt is. Ha majd kell, akkor eljön. Ha ő nem, jön majd más. Ennek, valamiért, később kell majd örülnöm az életben. Remélem, látszik, hogy tényleg próbálok a jelenből kifelé tartó perspektívákat is észrevenni.
Jó, hát azt nem hiszem, hogy mától agyatlanul örülni fogok mindennek, de anyám hétvégi ámokfutásának legalább annyi pozitívuma akadt, hogy egészen biztosan tudom, nem szeretnék örömtelen, megkeseredett ember lenni. Bár lehet, hogy ezt eddig is tudtam.
Egyszer láttam egy interjút Víg Mihállyal. Sokat beszélt, nem is tudom pontosan felidézni mi mindenről, de úgy emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy végeredményben nem az a fontos, hogy a külvilágban legyen minden úgy, ahogy az ember akarja, mert van befelé egy út, amerre lehet építkezni. Mindig azt gondolom, mindenféle vallástól, meg ideológiától függetlenül, hogy ez az út a szeretet. És hogy valahogy ezt az utat kell befelé megépíteni.
Közben megtaláltam az interjút. Az utolsó mondat így hangzik: "Az ember ha már  nem fél annyira a haláltól, akkor mitől féljen?" Gondolom, igazából semmitől. És ha már így van, akkor a félelem helyére akár be is költözhet az öröm. Én ebben az örömre képes énben szeretnék lakni, mert oda már haza lehet várni másokat is.
Zeneileg maradjunk Leon Bridges-nél.