Avar

Visszajöttünk a teraszról. Már napokkal ezelőtt, igaz, de mire visszaértünk, megőrült a világ, nekem pedig hirtelen nem volt kedvem megosztani semmit az ottani élményekből. Nem tudtam, érdemes-e még olyasmit írni, amiben nem folyik patakokban a vér, amiben nem ordítanak az olvasóra a felháborodott mondatok. Most sem tudom.
Elég sok mindent írhatnék a hétvégéről amúgy, arról, hogy fészkelte be magát az aggódás a gondolataink közé, és hogyan kergettük azt ki azzal, amivel szoktuk: beszélgetéssel, kerti munkával, olvasással, baráti együttléttel. Nincs ebben semmi meglepő, azt hiszem, mert a rémületet és a kétségbeesést is a szeretet gyógyítja, mint annyi mást ebben a nyomorult, elbaszott világban, csak hát erről sokszor elfeledkezünk. Ezt sem tudom, miért.
De most még ennél is egyszerűbb dologról akartam írni. Arról, hogy a természet milyen szép tud lenni, és milyen megnyugtatóan tudja a dolgát. Arról akartam írni, hogy hullanak a falevelek.
Ez így önmagában nem egy nagy nóvum, ezt nyilván tudja már egészen kicsi korától minden, a mérsékelt égöv lombhullató fái alatt cseperedő gyermek. Tudja a falevelek kesernyésen rothadó illatát, hogy térdig lehet gázolni az óvodaudvaron a falevélben, amíg az udvaros össze nem gereblyézi azt, és ismeri a piros-sárga-zöld színorgiát, meg a repkedő leveleket a viharban.
De a leveleknek hangjuk is van, és ezt most a nagy csendben jobban hallottam, mint máskor. A nagy, tenyérnyi platán elegánsan, a keményre száradt diólevél keményen ropog az ember talpa alatt, míg a nyír apró, aranysárga levélkéi, úgy csörögnek a cipőtalp alatt, mint a hastáncos lányok derékra varrt ezüstpénzecskéi. Játékból csukott szemmel mentem végig a kerten, hallgattam, hol kezdődik egyik fa a másik után. Nem lehet tévedni.
Aztán gereblyéztünk. Húztuk a leveleket halomba, és a gereblyék alatt, mint a hullámzó óceán, úgy zenéltek tovább a falevelek. A platán a nyugodt Atlanti-óceán hangját utánozta a boardwalk mellett, a dió a szilaj Cape May-i hullámokkal csapkodott, a nyár, meg a mogyoróbokrok apró levelei valami sekély partot idéztek, inkább tengert, nem óceánt, mint amikor az Adria gyengéd, turistabarát hullámai görgetik a köveket a Krk sziget végénél a baskai öbölben.
Aztán egy időre elfogytak a levelek, Mihály tüzet rakott, nagy tüzet, a levelek pedig elégtek mind, hogy tavaszra lehessen majd új fátyla minden fának.