Napok

Milyen érdekes, ahogy minden nap egy emberre hasonlít. Emberi tulajdonságaik vannak. Morcosak, unottak, néha meggondolatlanok vagy szomorúak. Vannak köztük sietősek, meg kényelmesek, furcsák, elvarázsoltak, érzékeny női napok, meg céltudatos férfinapok is.
Szeretem nézni a napokat. A hajnali születésüket, a reggeli gyerekkort, az esti halált. Vannak szépen, bölcs belenyugvással haldoklók, meg lázadók, örökké élni akarók, akik nehezen hagyják itt a világot. És mindig vannak esték, akik nem tudnak meghalni valamiért.
Tegnap varázsnap volt. Nem varázslatos. Az ilyen napoknak nincs előjele, okuk ismeretlen, és meglehetősen ritkák is.
Általában nem tudjuk, merről jönnek és hova tartanak a napjaink. Mind vendég. Ettől persze nem mindegyiknek örülünk, nem mindegyiket szeretjük, vannak utálatosak közöttük, és vannak olyanok, akiket soha többé nem akarunk látni.
Tegnap kaptam egy idézetet valakitől, akivel ugyan találkozom minden nap, de ritkán beszélgetünk. Talán megérzett valamit a terhes, nehéz, rosszkedvű vendégeimmel kapcsolatban, nem tudom, de este írt egy emailt. Nem problémákat jöttetek megoldani ebbe az életbe...
Nem tudom, ez igaz-e ilyen általánosan, a szerzőt sem ismerem, de azzal folytatódik az idézet, hogy néha elég csak megfigyelni a dolgokat. Nézni őket. Ez tetszik. Szeretem figyelni a világot. (Lásd még: Arctéri tudósító.)
Aztán újraolvastam egy régi, születésnapi írásomat Laurie Andersonról, és meghatott az a néhány mondat, amit az egyik díjának indoklásánál írtak. Művészi hitvallásnak sem rossz. "Mert kiemelkedő módon járult hozzá ahhoz, hogy a szépség jelen legyen ebben a világban, és hogy az emberiség jobban megértse, és örömét lelje az életben."
Persze a szépség nem mindig szép dolgokat jelent, és egészen biztosan nem hazugságot. Előbb szépség a fájdalom és a bomlás, mint bármi, amit széppé hazudik az ember.
Más nincs. Ma még legyen Laurie Anderson, de holnap elutazom.