Objektív

Jóvanna. Mindenki nyugodjon most már le. Igen, értem, tök örülök, hogy sikerült dekódolni az elmúlt napok bejegyzéseinek lényegét, miszerint szar kedvem van, de nem, nem kötöm fel magam. Most így objektíve megvizsgálva az élethelyzetemet, én azzal lepném meg a legjobban magam, ha vidám kis bejegyzéseket gyártanék arról, hogy a pillangók, meg a repkedő nemtommik. Ha valaki ilyesmi olvasmányra vágyik, és még nem tűnt fel neki, akkor most szólok, hogy nem jó helyen olvasgat. Szerintem van olyan, hogy valaki hirtelen kurvára unni kezdi az életét, de azért ez is elmúlik. Ha meg nem, hát akkor egy besavanyodott vénasszony leszek, aki a parkban pofákat vág a csókolózó fiatalok láttán. És akkor mi van? Semmi. Mindenki úgy bassza el az életét, ahogy tudja, és ahogy akarja. És én mindenkit szeretek, de ha még egy kibaszott Coelho-gyanús idézetet hallok, ütök. Szóval csak óvatosan.
Más. Valaki két hét időeltolódás után átállította a konyhai faliórát. Meg is zavarodtam tőle, mert megtanultam átszámolni az  időt. Rájöttem, hogy annyira mindegy, mit mutatnak az órák, az idő viszonyfogalom. Mihez képest a hány óra. Hozzám képest, vagy ahhoz képest, hogy megint hajnalban kell indulnom.
Iszonyatosan gyorsan mennek a napok, és iszonyatosan sok munkát kellene elvégezni ahhoz, nyugodtan aludjak. Ehhez képest ma egy értelmetlen értekezleten baszom el az időm. Ezer szerencse, hogy jön a vízvezeték-szerelő. Nem bádogos, nem Tóth Gyula. De szerel. Megbízható. Tök jó, hogy rendben lesznek a csapok, viszont nem jó, hogy nem férünk el. Kellene pár könyvespolc, meg kellene még egy szoba. Nincs. Azon gondolkodtam, hova teszem a karácsonyfát karácsonykor. Az is milyen, hogy lesz karácsony idén is.
Ezer éve tervezem, hogy elutazom karácsonykor, most pláne jó lenne. Most pláne nem utazom. Gyerekkoromban plafonig érő fáink voltak, mindig azt éreztem, milyen megnyugtató, hogy ha aláfekszik az ember, egy erdőt lát maga fölött. Összezsugorodtak a fák. Az emlékek is összezsugorodnak. Mindegy. Akkor is lesz valami. Majd kibaszott sok csokit eszem, bámulom a hóesést, és megszámolom az összes nyomorult csillagot az égen. És végre elolvasom az összes könyvet, amit eddig nem.
Más nincs. Ma a zsinagógába vittem volna a diákjaimat, de Bridget átrakta az értekezletet. Minden fontos itt is, ami nem én vagyok. Találjak már egy másik állást.
Más. A telefonomra nem tudok zenét feltölteni, pedig Laurie Andersont szeretnék hallgatni. Mindenre azt írja ki a szerencsétlen, hogy nincs elég memória. Az is milyen szánalmas, hogy már a telefonom se akar emlékezni semmire.