Rend

Advent első vasárnapján lehetne várakozásról írni, de nem fogok. Nem azért, mert nem várakozom, az ember mindig vár, és nem elbagatellizálni akarom, szóval nem arra gondolok, hogy a buszra, meg a bankban, hogy sorra kerüljön, hanem hogy mindig van valamiféle jövőképe. Hogy ez milyen messzire visz, és mennyi terhet cipel a jelenből és a múltból, azt élethelyzete és a társadalmi környezet válogatja.
A péntek esti Gyémánt Körön Emmával elég sok dologról beszélgettünk, többek közt arról is, micsoda nagy felelőssége van a mai magyar társadalomnak abban, hogy a mostani tizenévesek, persze nem csak ők, hanem elég sokan mások is, teljesen elveszítették a kapcsolatot azzal a jövővel, amit egyébként mi ésszerűnek gondolunk. A ma magyar fiataljai a jövőtlen emberek. Nem terveznek, vallásukra nézve fatalisták, istenük a csoda, abban hisznek, hogy valahogy majd lesz jobb. Nem tudják, mit kellene csinálni, az érvényesülés útja ma Magyarországon értelmezhetetlen a logika alapján, nem lehet tudni, milyen szakmával találnak állást, hogyan is lehetne sikeres a vállalkozásuk, miféle diplomával nem a McDonald's pultja mögött kezdik-e a karriert. Mondjuk sokuk hisz abban is, hogy egyszer nyer a lottón, a tipmixen, az online pókeren. Addig meg ellesz valahogy a szülőknél. Kibekkel.
Az a legnagyobb baj, hogy a fatalizmus gyógyírja, a tervezhető jövő, ma Magyarországon, persze az is lehet, hogy máshol is, ismeretlen dolog. Egy társadalom azzal veszi el a legtöbbet a fiataljaitól, ha fatalizmusra szorítja őket, és azt hiszem, a mai magyar oktatásügynek nem az elvont milliárdok, a fejetlenség, a merev, központi irányítás, hanem éppen az a fajta össztársadalmi nihil árt a legtöbbet, amivel reggelente minden (na jó, van azért néhány kivétel) középiskolás szembesül.
Van egy nagyszerű írás Knausz Imre tollából a taní-tanin. (KATT) Az írás sok minden mellett arról szól, hogy a műveltség és a kompetencia együtt fejlesztendő, egyik sem a másik rovására. Egyetértek, a napi gyakorlat is ez, csak valahogy azt kell előbb megoldani, hogy a jövőtlen iskolában, jövőtlen tanárok által tanított jövőtlen diákok valahogyan megtalálják azt, miért is volna mindezt érdemes csinálni. Ez a miért a jövő.

Más. Személyes jövőbe vetett hitemet a mai napon rendrakással ünneplem. Arra gondolok, a múlt értelmezése, a jelen rendszerezése mégiscsak segíthet abban, hogy az ember ok-okozati összefüggéseket tárjon fel az őt körülvevő világban. És ha már ok-okozat, akkor talán a fatalizmus is kivehet pár óra szabadságot.
Tegnap TSB-től megkaptam a karácsonyi ajándékom, hetek óta karácsonyi konyhai dobozokat kerestem, hogy legalább életem egyik káoszpontját felszámoljam. Tegnap kaptam tőle hármat. Nagyon jól festenek a polcon.
Rendet rakni jó érzés egyébként, és instant öröm. Kellemes a szemnek és a léleknek. A mai első adventi vasárnapon ezzel a rendrakással azokat az embereket ünneplem az életemben, akik mellettem állnak, és segítenek, hogy ne uralkodjon el rajtam a teljes jövőtlenség. Sétálni, meg koncertre visznek, héjában sült krumplival várnak este, beszélgetnek velem, és átölelnek.

A rendrakás jegyében tegnap csináltam egy új blogot. Próbálom oda összegyűjteni a szanaszét heverő novellákat. Nem különösebben pofás, az írások sincsenek időrendben még, de olvasható. KATT Aki szereti az ilyesmit, annak jó szórakozást hozzájuk.

Egyébként meg a zene is rend, Bach pedig mindig jó választás.