Magaddal

Akkor magamnak magammal.
Könnyűnek lenni. Nem tehernek. Madártoll, pihe, csak alul melegít, felülről nem is látszik. Vékony, súlytalan üvegszálak. Magamnál melegszem meg. Nincs különbség. Az élet amúgy is csak egy vázlat, egy megmagyarázhatatlan változat, automata szövegmentés az adott pillanatban.
Mindig azt hittem, lesz az életnek egy olyan változata, amiben boldog vagyok, de talán nincs igazam, a random mentések közt éppen ilyen nincs. És nem gonoszságból, nem azért, mert senki semmit nem tud garantálni, hanem mert a rendelkezésre álló valóságok közül az éppen megvalósulóra nincs magyarázat. Se fizika, se Isten, A lét nem természettudomány, nem misztika, nem vallás. Nem tartozik elszámolással senkinek. És ez még talán nem is szomorú.

Azt látom, telnek az évek, eltelnek majd lassan, kivárom őket, a csontomra aszik a hús, a húsra aszik a bőr, kopasz, foltos márványbőr, rosszul sikerült szobor egy eldugott magánbirtokon. Nem mozdul, nem figyel, nem emlékszik. Majd egyszer föld kerül rá, benövi az iszalag, véletlenül sem botlik belé gyerekláb, nincs nyoma. Szándéktalan, értelmetlen forma. Attól, hogy valami létezik, nem lesz igazzá. Általában nem is lesz semmivé.

Az élet hamar szétbomlik. Kirakós játék. Ha nem sikerül, kezdjük elölről. Háromdében, mert az idő lényegtelen motívum. Szerencsés napokon születni lehet. Még szerencsésebbeken meghalni. Lottóhúzás ez is. Kevés a nyertes. Vigyél magaddal.