Névtelen

Azt mondják, az öröm és a bánat is névtelen, nem tudom, legyen igazuk, legyenek ezek mind csak vegyületek, neurotranszmitterek, unott molekulák, jelek és ingerületek, ingerültségek, szegény környezet, szegény angyalkák, szegény démonok, legyenek nincstelenek mind a bennünk lakók.
Ma úgy ébredtem, hogy szombat van és boldog vagyok. Nincs szombat. Nem tudom, boldog vagyok-e.
Amíg ébredtem, a tudat langyos senkiföldjén, arra akartam gondolni, hogy lehetne minden nap szombat. Hogy legyen egy ilyen párhuzamos világ. Az ember félálomban nem úgy gondolkodik, ahogyan egyébként tud, ezért egyáltalán nem kell a dolgokat értenie ahhoz, hogy azok legyenek.
Azt gondolom, talán álmodtam valami szombatit, és onnan volt az a kényelmes, mozdulatlan, félálomvilág.
Szakrális napokról álmodni szerencsét jelent. Nem, egyébként, de a szerencsétlenségekhez mostanában nincs kedvem. Ez a világszemlélet megy a legnehezebben, ez a lesz majd egyszer jó is. Pedig józan ésszel tudom, hogy ez még csak nem is rejtély, nem varázslat, nem angyal a hátam mögött, hanem puszta valószínűség. Annak a matematikai valószínűsége, hogy mindig szar lesz, nem kizárható, lehetséges, de még sincs így. Nem tudom, mi ez, ha nem matematika.
Mostanában megint Buberen gondolkodom. A titokkal átellenben állni, mondja, nem a lejárt időben, nem a múltban, hanem... hát ezt nem tudom. A jelent keresem. Nem adok nevet semminek.