Csend

Shit happens - tartja a bölcs angolszász mondás, de azt megfigyeltem, hogy a bölcs mondásoktól nem lesz jobb.
Nem a sírással van bajom, apám szerint a sírás a nőknek kifejezetten jót is tesz, kimegy az a sok víz a fejükből. Meg nyilván tudok egy csomó bölcs dolgot idézni a barátaimtól, még magamtól is, ha kell, arra nézve, hogyan kell megfelelően élni, örülni minden kis jó dolognak, ami velünk történik, megragadni a pillanatokat, jelen lenni a mostban... de közben meg szar.
Azon gondolkodom, hogyan lehetne tök másképp csinálni a dolgokat, és nem keseregni azon, hogy megint sírva alszom el, csendben sírva, ne hallja meg senki, ne kelljen elmagyarázni, hogy néha ez is kell: hagyni a keserűséget kifolyni a testből, ne mindig a vér folyjon, ne vérezzen ki belőlem az élet, csak a keserűsó legyen egy kicsit kevesebb. Lehetne minden természetes. A magány is, a nehézségek is, lehetne benne valami a francia nők bájából, hogy ilyen ez a kibaszott szelaví, és mosolyoghatnék, hogy leszarom, pont elég ami van, kisboldogság, kisvilág, kisélet. Nem elég. A magyar koldus. Ha nem a szépségé, a boldogságé.
Csendben sírni rossz. Az ember befúrja a fejét a párnába, gyerekkorában is, felnőttként is. Ne hallja a testvére, a férje, a gyereke, hogy épp nem találja az örömet, se az utat, az igazság meg éppen nem érdekli. Ne hallják, hogy fáj az élet, mert ez nem az ő életük, hanem az enyém, és nem nekik fáj, hanem nekem. Erre kellene egy saját szoba, azt hiszem, nem csak a könyveknek, meg az örömnek, hanem hogy legyen egy kis tér néha magamnak is, legyen egy hely, ahol nem kell megmagyarázni se az örömöt, se a bánatot.  Ennyi év alatt sosem jutott saját szoba.
Nem vágyom dolgokra, tényleg nem, csak néha hadd legyen úgy, hogy ne kelljen magyarázkodni, ne kelljen megint mindent elveszíteni, állni üres tenyérrel, feküdni üres szívvel. Hadd legyen úgy, hogy csak vagyok. Hadd legyek egyszer végre elég.