Elmélet

Néha olyan elragadóan kedves ember vagyok, máskor meg egy elviselhetetlen, hülye picsa. Már annyit gondolkodtam, hogy min múlik, melyik, mikor, de lövésem sincs. Nyilván nem hiszek az arcokra fagyott, harminckettes műmosolyokban, de utálom az olyan embereket is, akik állandóan nyavalyognak. Azt remélem, egyik sem vagyok, mégis vannak egészen hihetetlenül szar napjaim is. Magyarázat nincs, tulajdonképpen nem történik semmi eget rengető, csak mintha apró, szinte észrevétlen kis méregtüskéken lépkednék. A méreg estére aztán beszivárog az erekbe, eljut a legtávolabbi kapillárisokig, majd végül, mint valami vezényszóra, megbénítja az egész keringést. Máskor meg, teljesen normális és bizakodó emberként reagálok a nagyobbacska tragédiákra is.
Egyszerűen eszköztelen vagyok. Jóga, lazítás, meditáció, zene, könyv... mind kiváló módszer arra, hogy az ember értelemmel töltse meg a szürke hétköznapokat, de egyszer csak elfogy a szabad idegpálya, a sejteknek is elegük van, a hörgők is szabadságra mennek, a test és a lélek beint, boldogulj, ahogy tudsz, bazmeg, nekünk elég volt.
Ahogy mindenre van biológiai, hormonális, meg nyilván száznál is több magyarázat, ami emberi, úgy az én rosszkedvemre is akad, gondolom. Valami kémiai vivőanyag az agyban túl sok, vagy a csökkent D-vitamin bevitel, esetleg vastúladagolás. Úgyse találjuk ki soha, annyi sok millió bizbaszból áll a test, minden szarra meg nem lehet gyógyszert szedni.
Az is baj lehet, hogy túl sokat beszélek, mert ezek szerint ez sem mindig jó megoldás. A modern pszichológia ugyan a problémák kibeszélésére helyezi a hangsúlyt, én néha mégis úgy érzem, inkább csendben kellene maradni. Egy új és átfogó pszichológiai elmélet megalkotásához most egy kicsit kialvatlan vagyok, de biztos már más is kitalálta, hogy az sem egészséges, ha egy embert örökké extrovertált vagy introvertált viselkedésre kényszeríti a munkája, az élete, a helyzete. Bár az ember társas lény, és bár a magány öl, kell, hogy maradjon tér és csend a személyiségünk körül, ahova olykor vissza tudunk húzódni. Valahogyan a kint és bent között kell egyensúlyt teremteni.
Nekem persze először is aludnom kellene most negyvennyolc órát, hogy egyáltalán életben maradjak, aztán ha nem áll le a keringésem, majd gondolkodom tovább.