Idegenek

Mind idegenek vagyunk. Idegenek a földnek, egymásnak, a levegőnek, amit beszívunk. Senki nem ért senkit, a szavaink fagyott járdákra potyognak, a bőrünk teret választ le a világból. Vagy mégsem.
Megnéztük az Állampolgár című filmet, abban sem értett senki senkit. A nyelvtudás sem jelent semmit, sőt, a megértés ócska illúzióját kelti. Emlékszem, hányszor ültem Amerikában úgy, hogy minden hozzám intézett szót értettem, mégsem értettem semmit. Ha lehetne, ezt kellene megcsinálni, mindenkinek el kellene egy kicsit menni valahová, ahol idegen, ahol az egyetlen menedék a másik emberben bízni. Nagylecke. Bukásra áll az emberiség.
Azon gondolkodom, mi az, ami nem idegen, mi az, ami a másikat ismerőssé teszi, de hogy nem a szó az, abban biztos vagyok. Könnyű gyűlölni, könnyű félreérteni, ha csak szavak vannak. Szinte nem is lehet mást. De talán az érintés, a másik emberségének, a bőr melegének, az élet biológiai bizonyítékának a megtapasztalása segít.
A filmben van egy nagyon szép jelenet, két ember búcsúzik el egymástól. Egy fekete férfi, és egy iráni nő, akiket a sors Magyarországon sodort egymás mellé. Bár van közös nyelvük, nem szólnak semmit, csak összeérintik a homlokukat. Egyik ember búcsúzik a másiktól.
Az emberi viszonyok egyszerre bonyolultak és egyszerűek. Bonyolultak, amikor szavakba akarjuk önteni őket, de egyszerűek, amikor megérintjük egymást. Minden ember egy, mondja Whitman. Valahonnan innen kellene elindulni újra.