Kilégzés

Bármennyire is meglepő, a kilégzés néha fontosabb, mint a belégzés. Na jó, nyilván kilélegezni aligha lehet bármit, ha az ember előtte nem lélegzett be, mégis... Most, hogy rászoktam az alvásra, minden szörnyű felfordulás ellenére jól és mélyen alszom, a következő cél a kilégzés. Nem is olyan könnyű.
Sok dolog történt az elmúlt napokban, ami megterhelt. Nem csak anyám betegsége, de az ahhoz kapcsolódó családon belüli reakciók is. Nem kellemes szembesülni azzal, hogy lassan fél évszázadom ellenére is mások akarják megmondani, hogy éljek, mit csináljak, hogyan és kiket szeressek, mit csináljak a szabadidőmben ésatöbbi. Ezt még csak-csak értem, nyilván nem hoztam mások tudomására elég határozottan, hogy önálló személyiséggel rendelkező ember vagyok, és hogy saját magam kívánok dönteni.
Különös, milyen könnyen veszik semmibe az emberek mások önrendelkezési jogait hol jótanács, hol okoskodás címén, hol meg szimplán saját sérült személyiségük ellensúlyozására éreznek késztetést beleszólni mások életébe. Az én családomban elég sok energiavámpír él, de hálistennek a saját gyerekeim ebből mit sem örököltek. Furcsa, de nyilván nem lehetetlen, hogy az ember idegenként mozog saját rokonai közt, akik viszont csodabogárként néznek rá.
Azt hiszem, mindig is fura gyerek voltam a testvéreimhez képest; csendesebb, kitartóbb, gondolkodóbb, céltudatosabb, ám sokkal kevésbé öntudatos mint ők. Hogy hülyének néznek, az nem zavar annyira, mint az, hogy velem is el akarják hitetni, hogy nem helyesen élek, és nem helyesen gondolkodom.
Nem nagyon van más eszközöm tényleg, mint a margó, meg a kilégzés. Tegnap írta egy nálam ugyan fiatalabb, de rendkívül bölcs barátnőm, hogy tegyem ki ezt a margóra. Úgyhogy leírom, kiteszem, kilélegzem. Persze rossz, persze tudom, hogy nem az én problémám, és persze fáj még egy kicsit, hogy hozzám közel álló emberek örömet találnak abban, ha bántanak, de azt is tudom, hogy én ezen nem tudok változtatni. Húzok egy vonalat. Még egy margó.