Félkegyelem

Lassan, de milyen nagyon lassan kecmergek kifelé a sötétségből a fényre, nem is értem, mi ez, talán már az öregség előszele, pedig én még a kisebbik rosszat kaptam ki, TSB péntek óta lebeg ide-oda, lázálomtól valóságig.
A helyzet nem jó, de nem is reménytelen, bár itthon valószínűleg mindenkit megfertőztem akaratlanul is, hát kicsi ez a lyuk, ahol lakunk, mit lehet tenni. B gyakorlatilag 16 órája alszik, leszámítva a vécéjáratokat, D viszont talpon tervezi kihordani a szörnyet. Gondolom, minden szervezet másképpen reagál.
Igyekszem magam összerakni, hogy holnap el tudjak menni tanítani, mert továbbra sem engedhetek meg magamnak hosszabb táppénzt. Meg egyébként is le kell zárni a féléves jegyeket. Egyébként egyszerűen nem értem, miért nem lehet hozzáférni itthon az elektronikus naplóhoz. Azt utálom ebben az iskolában a legjobban, hogy tényleg még az a morzsányi jószándék sincs meg bennük, hogy abban a néhány apró dologban könnyítsenek a munkánkon, amiben lehet. Leginkább ezért fogok innen elmenni huszonöt év tanítás után.
Más. Értem én, hogy január van, meg minden, de unom ezt a kilátástalanul hideg, és havas időt. Tudom, tudom, szép ez is, mint minden, amit Isten teremtett, de én akkor is jobban szeretem a tavaszt. Ömlik a hó odakint, rácáfol minden reményemre. Ebben a pillanatban el sem tudom képzelni, hogyan is lesz ez a szalagavató pénteken. Végül idén sem vettem csizmát, de még egy turkálóig sem jutottam el, hogy ruhát vegyek magamnak. Nem vagyok jó az ünneplősdiben. Vajon ha farmerban és bakancsban állnék a színpadra, kirúgna Bridget?
Mindenesetre próbálom nem elveszíteni a melegségbe és a szeretetbe vetett hitem  és kivárni a jövő hetet, amikor valami lokális tavaszt azért csak sikerül gründolni ebben az örök télben, hogy ha egész nem is, egy félkegyelem jusson nekünk is.
Addig meg legalább a zene legyen vidám. Bluegrass Kanadából. Mi jöhet még?