wu wei

"Haladtunk is, meg bánkódtunk is..." Cs.N.

Az elégedettség és a küzdelem nem zárja ki egymást. Én legalábbis azt gondolom, az élet nem egy SZOT-üdülés a hetvenes évek elején, ami minden esetleges látszattal ellentétben nem zavar. Nem is baj, mert küzdelem nélkül nincs öröm, nincs elégedettség. Mondom én, akit arra szocializáltak gyerekkorától fogva, hogy mindig csinálni kell valamit, a szemlélődés, a világ befogadása soha nem tartozott az értelmesnek tartott cselekedetek közé a családunkban, de tegyük hozzá, nem is értelmiségi családról beszélünk.
Lehet erre azt mondani, hogy nehéz gyerekkorom volt, de ez is hülyeség, mert a gyerekkor az csak gyerekkor. Mindig könnyű, és mindig nehéz.
Próbálkozom a nemcselekvéssel, de elég nehezen megy, mert azt hiszem, az exe kiterjesztésű embernek a wu wei olyan, mint másnak a kettőtizet helyből átugrani. Majdnem lehetetlen.
Tegnap vacsoracsata volt, kicsit nyugtalanabb, mint szokott, kicsit vitatkozósabb. Néha meglepően új fényben látom a barátaimat, de hogy ők mások-e vagy az én szemléletmódom torzít, azt nehéz megmondani. Az viszont jó, hogy lehet mondani, amit az ember gondol. Aranyosak amúgy, csak mindig segíteni akarnak, ami azért aggaszt, mert egyáltalán nem szeretném tehetetlen ember benyomását kelteni, aki állandóan segítségre szorul. Nyilván az én részemről van valami kommunikációs probléma, hogy ilyen állandóan megmentésre szoruló bána királylány benyomását keltem. (Vagy a göndör haj, ki tudja.)
Más nincs. Ma beszámolót kell írnom Bridgetnek, meg át kell gondolnom az előadásom, de moziba is megyek TSB-vel. Jó lesz kimozdulni, unom ezt a mozdulatlan, hideg, szürke világot.