Úton

Ha nem is olyan Kerouac-féle úton, de azért úton vagyok. Folyamatos mozgásban most három napig. Tegnap felküzdöttem magam Budapestre a mindenféle halmazállapotú csapadéközönben. (Na jó hát a vonaton nyilván nem esett, ott mindegy volt.) Otthonról még szakadó esőben indultam, az alagutak után már hófehér volt a táj. Itt aztán romantikus, amolyan pszeudokarácsonyi mesevilágba csöppentem: a körút fehér fátylat vett, az emberek hirtelen valahogy vidámnak és gondtalannak tűntek, de hát a hó márcsak ilyen, saját lebegéséhez igazítja a világot.
A szállodában találkoztam az egyébként már egy napja itt dolgozó többiekkel, én már csak a vacsorához csatlakoztam. Jó volt látni a fiúkat, valahogy a magyar projektrésztvevőket kivéve kicsit kivesztek a nők a partnerek oldalán, bár az is igaz, hogy eredetileg se igen voltak. Vicces, hogy mennyi nőt érdekel ez a téma itthon, és mennyi férfit máshol. Ez persze akár lehet véletlen is.
Jó volt a vacsora, jót beszélgettem a cseh és a szlovák fickókkal is, viccesek és okosak, bár már kicsit elfelejtettem, tulajdonképpen ki cseh és ki szlovák. Lehet, hogy én már úgy halok meg, hogy a gondolataimban Csehszlovákia örökre egy ország marad.
Ma Békéscsabára utazunk, de az eredeti buszos tervhez képest inkább vonattal. Bölcs döntés, bár kellene egy kicsit aludnom, és a vonaton kevésbé tudok. Tényleg elég sok kilométert vonatozom ezekben a napokban, helló MÁV, de így lett ez most. Amúgy le akartam menni reggel a Dunához fotózni, de mivel negyed nyolckor indulunk, elvetettem az ötletet. Majd holnap.
Más nincs. Hideg van, hó és jég. Én meg közben egyre csak utazom, változik körülöttem a világ, emberek és életek jönnek-mennek. Marcel tegnap Franciaországról mesélt vacsora közben. Hogy ott nincs ilyen hideg. Szeretem hallgatni, amikor emberek távoli helyekről mesélnek. Az utazás, még ha csak gondolatban is utazunk, bölcsebbé tesz.