Sejtbiológia

Szeretete csillag magányom éjszakájában.
Tegnap D vacsora közben molekuláris sejtbiológiát magyarázott. Próbáltam követni, de rájöttem, elég kevés haszonnal bír, ha megértem a sejtjeim mikroszkopikus működését, sőt inkább elkedvetlenít, mennyi ezredmilliméternyi működésen múlik élet és halál.
Ma reggel kíméletlen migrénre ébredtem, ittam pedig vizet, bevettem egy csillapítót, de lassan hat, acélpánt szorítja a koponyámat össze halántékmagasságban. Ezt próbálom lefordítani sejtbiológiára: valami kis membrán berezeg, vagy egy pórus hibásodott meg. Mi haszna tudni? Inkább igyekszem szabályosan lélegezni. Hátha ettől a légzésnyugalomtól rendbe jön a citoplazma is.
Olvasom Oravecz kötetét, szép versek, januári haldoklásokhoz ideálisak. Ajándékba vettem a könyvet, hát lehet, hogy ennél vidámabbat is vehettem volna. Már mindegy. Majd az esztétikai értékét domborítom ki.
Egyébként annak nagyon örülök, hogy Oraveczben végre megtaláltam azt magyarul, amit eddig csak amerikai költőkben találtam meg. Oravecz Imre a kedvetlen, az öregedést, a halál közeledtét nehezen emésztő Walt Whitman. Nagyon közel áll az ízlésemhez, ahogy ír. Talán nem is véletlen az amerikai szabadversekhez való hasonlóság, hiszen Oravecz élt Amerikában. A kötet végén van néhány angol nyelvű vers, tetszenek. A Bluejay különösen, mert olyan nekünk is volt a kertben, gyönyörű madár.
Jók ezek a versek, csak szomorúak nagyon, de az öregedést meg mindenki másképp viseli. Nem lehet tudni előre, mi hogy fogjuk majd. Én mondjuk azt tervezem, hogy oda fogok figyelni, legyen benne öröm is. Ezt is könnyű előre mondani.
Más nincs. Iskola, kórház, házimunka, munka. És elölről. Semmire sem elég huszonnégy óra.