Szürreál

Azt hiszem, életem legszürreálisabb néhány óráját éltem túl tegnap. Így, most már józan ítélőképességem teljes birtokában, visszatekintve nem is értem, mi ütött belém, hogy abban a borzalmas állapotban, amiben voltam, vonatra szálltam, de akkor valahogy semmi alternatív ötlet nem fogalmazódott meg bennem, csak hogy élve hazajussak.
A hétvégi szakmai program kiválóan sikerült, de sajnos valami emésztőrendszeri vírus is csatlakozott a visegrádi együttműködéshez, úgyhogy páran megbetegedtünk. Én csak utolsó nap szerencsére, de mire elérkezett az ebédidő, a testem mindenféle kajabevitelre szigorú tilalmat rendelt el. Még jó, hogy hallgattam vészjelzésekre, és végül néhány kanál levesen, meg egy fél pirítóson kívül nem ettem semmit, mert mire BH-val összefutottam, már teljesen eluralkodott rajtam a vírus.
A bacillusok ellen egészen ügyesen küzd a szervezetem, de a vírusokkal nem nagyon tud mit kezdeni, és ha nem lettem volna olyan szarul, nyilván csodálattal adózom ezeknek az izéknak, amik pillanatok alatt elszaporodtak bennem, és átvették az irányítást a testem felett. Végül rendkívül szórakoztató módon csak ültünk egymás mellett a Jedermannban, jeges kólát ittam, és hallgattunk. Jó, hogy ezt is lehet vele.
A vonatútról nehéz írni. Már az út elején kiderült, hogy a hozzám közel eső vécében nincs víz, a távolabbit viszont úgysem értem volna el, ha hirtelen rám tör a hányás. Ezért úgy döntöttem, nem lesz hasmenésem és hányni sem fogok. Valami isteni szerencse folytán a mellettem lévő ülés szabadon maradt, így viszonylag kényelmesen haldokoltam. Nagyjából egy órája utazhattunk, amikor úgy éreztem, tényleg vége mindennek: nem kaptam levegőt, borzalmasan hányingerem volt, és elkezdett ömleni rólam a víz. Szerettem volna szólni a kalauznak, hogy keressen egy orvost, vagy hívjon egy mentőt, mert meghalok, de legalább valamelyik utastársamnak jeleztem volna, hogy segítsen már rajtam, de attól féltem, ha kinyitom a szám, elhányom magam. Hogy azt ezt követő egy órában mi történt, arról sajnos fogalmam sincs. Ha nagyon optimista vagyok, akkor azt gondolom, elaludtam, ha nem, akkor azt, hogy elájultam. Amikor magamhoz tértem, nagyon fáztam, de úgy éreztem, valahogy kibírom, míg megérkezünk. Itthon aztán D kijött az állomásra, de annyira reszkettem, hogy alig tudtam elmenni a taxiig. Szerencsére negyed óra múlva már ágyban voltam, és aztán egy borzalmas, lázas, gyomorfájós, priznices éjszaka után hajnalra megnyugodott a testem.
Ma egész nap aludtam. Néha emberekkel beszéltem telefonon, meg valami ügyeket intéztem így-úgy, de most megint elálmosodtam. Nem tudom, a kis vírusaim megvannak-e még, de remélem, velem együtt elalszanak ők is.