Belső kert

Az élet értelme a lét maga. Lenni - ez lehetne a válasz Hamlet öcsénk örök dilemmává merevedett kérdésére, ez lehetne az élet értelmének örök és egyszerű meghatározása.
Az ember az egyszerű kérdést: miért is van, hajlamos bonyolultan feltenni. De ha egyszerűen is kérdez, a válasz akkor is bonyolultra sikerül, mert az ember az életet bonyolultnak látja: problémák és megoldások, szomorúság és öröm, halál és születés, múlt és jövő, szándékok és véletlenek kusza mintázatú varázsszőnyegének.
Amíg az ember meg nem tapasztalja a szándék nélküli, időtlen lét boldogító teljességét, nehezen talál önmaga számára is elfogadható választ. Pedig a válasz tulajdonképpen egyszerű.

Lenni hajnalban kell. Feküdni a születő fényben, hallgatni a kert apró állatainak motozását a bokrok alatt, a korán ébredő madarakat, akik hol az erekben zúgó vér ritmusát éneklik vissza, hol az örök idő mértékét kattogják.
Lenni reggel kell. Hallgatni a tüdőben áramló levegő könnyű súrlódását a faágak közt, a szemeteskocsi messziről érkező zaját, érezni a világ nehézkedését, a testek súlyát, a forduló föld örökké simogató szelét.
Lenni délelőtt kell. Nem mozdulni a napfényben. Aztán mégis enni és inni, emészteni, hogy épüljön a test, tenni dolgokat odébb, ha muszáj, ha nem, csak szeretni egymást, és nem tudni az időt.
Lenni délután kell. Aludni a zöld csendben, a belső kert galambjainak burukkolását hallgatni, és azt, ahogy visszaverődik a hang a lombokról, meg az öreg házfalakról, és ahogy a mindenségbe unalmában belecsendül a fém poroló odalenn.
Lenni este kell. Barátokkal beszélgetni a lugas alatt, bort vagy hűvös vizet inni, húst enni kenyérrel, meséket hallgatni arról, más hogyan tanul lenni, mosolyogni, és vicceken nevetni, a szomorú történeteken sírni, megölelni, akit szeretünk.
Lenni éjszaka kell. A haldokló fényből csillagokat szakítani és teleszórni velük az égboltot, simogatni és szeretni kell, ha van kit, aztán becsukni a szemet, a kertre gondolni, az Anna utcaira vagy egy másikra, számba venni a fák és a tűzfal tégláinak repedéseit, a borostyán levelei közt bujkáló állatokat mind, végül elalvás előtt még elszámolni egészen az örökkévalóságig és vissza.

Van egy belső kertem. Házak veszik körül, a nagyváros lüktető zaja ide csak messziről szűrődik be, a komoly, öreg fák levelei nap közben fénygyerekek foltjaival kergetőznek odabent. A falak és a fák az idők kezdetétől fogva állnak itt, a kert örök, most mégis én lakom itt ideiglenesen, miattam lett fontos, miattam létezik.
Az én életem értelme ez a belső kert, hogy néha másoké is, azoké, akiket szeretek. Persze nekik is van saját, belső kertjük. Ilyen ez a világegyetem; csupa ódon fa, csupa házfal, csupa délutáni melegben burukkoló galamb, csupa kert. Csupa olyasmi, amit ismerünk.