Beton

Meleg van. Két nap nyár elég volt hozzá, hogy a panel minden zugába beegye magát a nehéz forróság, és most majd hónapokig nem lehet a sarokban megrekedt meleget kiszellőztetni.
Miért jutott eszébe bárkinek is, hogy egy betonkocka alkalmas az emberi életre, azt nem tudom. Ha hideg van, hamar kihűl, ha meleg van, az ember rögtön levegő nélkül forgolódik az ágyban. Komoly lelki defektusa lehetett annak az embernek, akinek ez az őrültség megfogant az agyában.
Az jutott eszembe, milyen kicsi különbséggel lehetnének a mindennapok teljesen emberiek. Nem csak a hőmérséklet, hanem a hétfő miatt is mondom ezt. Olyan kicsin múlna, hogy normális legyen a munkahelyem, olyan kicsin múlna, hogy emberi legyen a nap. Az emberség is kicsin múlik, biztos ezért.
Különben az iskola is elviselhetetlenül meleg lesz hirtelen. Nincs árnyék, szinte egész nap tűzi a nap az ablakokat, az ember már a nap elején kiizzadja magából azt a kis év végi motivációt is, amije maradt. A gyerek is csak arra vár, legyen már vége.
Bár nem vagyok a tartós vidéki élet barátja, ilyenkor azért mindig egy régi parasztház jut eszembe, ahol nyáron kellemesen hűvös volt a diófa alatt, a kert végében pedig ott csörgedezett a patak, és lehetett mezítláb mászkálni a füvön. A betonvilágban nincs semmi rugalmasság, nincs semmiféle átmeneti zóna. Minden hirtelen és megváltoztathatatlan. Nem hasonlít az életre.
Azt hiszem, egyetlen város volt életemben, ami tetszett a nyári forróságban is: Róma. Persze Róma nem beton, hanem kő, és minden sarkon ott folyik az a csodálatos víz az ivókutakból.