Self-made

(A kép forrása: infed.org)

Az utóbbi hetekben-hónapokban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, valóban szükség van-e az iskolára mint intézményre, pontosabban, hogy hasznos-e, jó-e, hogy a gyerekeink iskolába járnak.
Félreértés ne essék, nem a tudás ellen ágálok, sőt. A tudás, az intellektus, az olvasottság által megszerzett érzelmi intelligencia, a gondolkodás kikövezte út az egyetlen menedék, a fennmaradás egyetlen biztosítéka az egyes ember és a közösségek számára is. A ma iskolájának intézménye ellen támadt kifogásom.
Bár a gyerekek Gardner által leírt intelligenciaterületeinek fejlesztése mindennél fontosabb lenne, erre a ma iskolája Magyarországon biztosan nem, de általában máshol sem képes. Az iskola intézménnyé lett: darálóvá, érdektelen kötelezettséggé, unalmas, használhatatlan ismeretek, esetleg sőt torz társadalmi normák sulykolójává, az adott hatalmi és társadalmi rend végrehajtó hatalmává.
A régi vicc jut eszembe: Hogy az angol férfiak hidegvérűek? Dehogy. Undorodnak. Hát így van ezzel ma a gyerek is: nem csupán érdektelen, hanem unja és utálja az iskolát. Számára nem öröm a tudás, mert az iskola nem a tudást, hanem a tankönyv ismeretanyagát isteníti. A tanár túlhajszolt és dühös, a diák pedig az otthonról és a társadalomból ellesett túlélési stratégiát alkalmazva megúszni, túlélni akar. Megoldja okosba. Puskázik, lóg, megbetegszik. de legfőképpen örök sikertelenségre, unalomra, és a tudás örömének soha meg nem tapasztalására kárhozottan bolyong az iskolarendszer poklának bugyraiban. Dante sem tudná a ma poklát ennél kegyetlenebbnek elképzelni.
Azt látom, hogy aki ma itt teljes életet akar magának, az önjáró. Kérdez, olvas, utánanéz. Van egy tanítványom, aki megtanult angolul. Egyedül. Megtanult programozni. Ugyancsak egyedül. Azt mondta nekem, minden fent van a neten, onnan bármit meg lehet tanulni, ha érdekli az embert, ha ez a vágya, ha van motivációja.
Tegnap B-nek este nyolc és kilenc közt megtanítottam az egysejtűektől a növények országán át a puhatestűekig a hetedikes biológia anyagot. Virágot boncoltunk, sejtszervecskékről beszéltünk, egyszikű és kétszikű növények felépítését tanulmányoztuk. Kilenckor azt mondta, köszi, ebben az egy órában többet tanultam tőled, mint az iskolában egy év alatt. Pedig szereti a biológia órát, szereti a tanárt, de hát ott sajnos elmegy az idő a feleltetéssel és az óravázlat ledarálásával.
Nem tudom, minek járatom iskolába azon kívül, hogy tanköteles. Lehet, hogy többet érne, ha én foglalkoznék vele. Akkor persze nagyon szépen éhen halnánk.  Nincs megoldás, tudom. Legfeljebb a remény, hogy néhány gyerek ép elmével és ép lélekkel túléli ezt a korszakot is. Aztán ha kihalt az összes idióta, talán kitalálnak egy olyan iskolát, ahol nem nyomorítják meg a gyerekeket, és ahol nem ölik ki belőlük nyolc éves korra a tudás iránti vágyat.
Magad uram, ha szolgád nincsen. Az iskola ma nem szolgál, hanem uralkodik, és aki életben akar maradni, annak ügyesnek kell lennie, és mindenáron meg kell szereznie a tudást. Egy kicsit olyan ez, mint egy fantasy regény. A főhős itt is leginkább csak magára és néhány segítőre támaszkodhat. Nehéz küzdelem lesz, de aki nyer, egy életre nyertes lesz.