Embermentők

Nem, nem úgy. Nem olyan hősies-komolyan lettünk tegnap embermentők, mint ahogy azt a kifejezés sugallja, hanem viccesen. Tegnap estére Emmával Gyémánt Kört terveztünk, mert szerettem volna megbeszélni vele az idő értelmezésében meglévő gondolati különbségeinket.
Mielőtt azonban beültünk volna az Egyletbe, Emma telefonhívást kapott egy kolléganőjétől, akinek a rendőrkapitányság ügyeletes zászlósa üzent Facebookon, hogy egy Virág Jenő (nem ez az igazi neve, de hát a személyiségi jogok) nevű hajléktalan személy segélyhívást kezdeményezett feléjük, ugyanis véletlenül bezárták a fürdő épületébe, és onnan kijutnia nem lehetséges. Mondja valaki, hogy a Facebook haszontalan dolog.
Így esett, hogy a sörözés előtt még belecsaptunk Virág Jenő megmentésébe, aki egyébként tényleg nagyon örült a szabadulásnak, amit nem is csodálok, mert nagyon szép, meleg este volt, olyankor pedig vágyik az ember az éjszakát szabad ég alatt tölteni. A napi jócselekedet után a sör is jobban esett, a beszélgetés meg pláne. Emma szinte mindig nagyon megnyugtat, BH-hoz hasonlóan örök nyugalom árad belőle is. Nem tudom, hogy csinálják.
Az időről végül keveset beszélgettünk, mert tegnap már egyáltalán nem tűnt olyan különbözőnek az elképzelésünk, mint amilyennek pénteken éreztem. Persze ettől függetlenül is voltak korszakalkotó gondolataink, mint például a negyven éves kor alatti kötelező burka viselet (a szomszédos asztalnál egy gyönyörűséges fiatal, talán spanyol, lány ült ugyanis, és szomorúan állapítottuk meg, hogy az lehet, hogy az ötven az új negyven, de a húsz, az mégiscsak húsz), valamint az, hogy ideje volna a magyar fiatalokról levakarhatatlan és kényszeres feszengés gyökereit felkutatni, és sürgősen megszüntetni (ezt szintén az asztalszomszédok szemrevételezése után állapítottuk meg).
Jó este volt, jó beszélgetés. És végeredményben a beszélgetés is embermentés a maga módján, mert odafigyelés a másikra. Az ember nem tud eleget beszélgetni.
Más nincs. Péntektől indul a vizsgaszezon, innentől fogva sok órát töltök majd azzal, hogy embereket hallgatok. Azt tulajdonképpen szeretem, feltéve, hogy nem mondanak elviselhetetlenül sok baromságot. (Jut eszembe, tegnap a buszon valami közszolgálati rádiót hallgatott üvöltve a sofőr, amiben betelefonálós műsor zajlott. A szavakat hála az égnek nem értettem, de a beszéd hanglejtése teljesen olyan volt, mintha egy német vagy ötvenes évekbeli magyar propagandaadás lett volna. Nem örültem.)