Eső

 

Pár napja megint a billentyűk alá szorult valami szomorúság, bánatmorzsa vagy a reggeli nyomorúságból pergő por gyűlt össze itt, kit tudja, mindenesetre egyik-másik betű napok óta nem akar első billentésre engedelmeskedni. A betűkkel csak a baj van. Na jó, a szavakkal is.

Álmos és szomorú az idő, ázik minden. Annyit esik, hogy a végén átrohadunk egészen Kínáig. Mondjuk jobb is volna. 

Más. Tegnap odáig jutottam tizenkét óra abszolút nem hatékony munka után, hogy ha csak érettségi dolgozatra gondolok, heves hányinger kerülget. A fáradtság végtelen skáláján a végtelen plusz egy pontban időzöm napok óta. Ha tehetem, menekülök. Zenébe, olvasásba, ha sikerül, alvásba. Az utóbbi nemigen sikerül.

A halálos tavasz elnevezésű rendezvénysorozat az oktatásban dolgozók számára persze belenyúlik a nyárba, de hogy meddig, azt egyelőre nem lehet tudni.

A tegnapi értekezletnek túl sok értelme nem volt (Bridget hatvan percben végigpörgetett egy dokumentumot, hogy lássuk, milyen ügyesen átírta az intézmény szót tagintézményre kettőszázötvennégy alkalommal). Egyébként meg ismét nyilvánvalóvá vált, hogy az ég adta egy világon semmiféle információval nem bírunk a következő tanévre nézve. Nem tudjuk, milyen szakmai tárgyakat kell tanítani konkrétan, és momentán azt sem, hány nyelvóra lesz. Majd kiderül. Egyszer. Talán.

Más nincs. A mai menekülésem az lesz, hogy elmegyek kávézni a nőkkel. TSB holnap elutazik, Mihályt meg hetek óta nem láttam. Kár, hogy este még dolgozom, így nem lehet sörözni például. Dezsőt viszont felhívtam, yessokké, este benéz, bár jövő héten műtik. Imádom a munkamániás embereket.

Ha megérem a holnap estét, tizenkét órát fogok aludni egyhuzamban.