Ha nem baj

Csodálatos találmánya a világnak az osztálykirándulás mind a diákok, mind a tanárok számára. A diákok testben, lélekben és sármennyiségben többletet szerezve térhetnek haza, a kísérő pedagógusok meg többnyire azzal a szent elhatározással, hogy legközelebb majd tíz év múlva szeretnének megint redvás diákszálláson vigyázni húsz diák egészségére, szüzességére (amennyiben volt neki olyan induláskor), alkoholszintjére és teszi oda magát, hogy ne csak ismeretekben, de emberségben is gazdagodjanak a kirándulók. Persze az elhatározást egy következő osztálykirándulás szervezése követi egy év múlva. A tanárember hamar felejt.
Egyébként meg az a benyomásom, hogy a kirándulások kezdik elveszíteni az ismeretszerző funkciójukat (jaj, de unalmas ez, kit érdekel, ezt már megnéztem a youtube-on/nyolcadikban/anyukámékkal, nehogy már ide is bemenjünk, mikor lesz eszef?, van itt pizza? ésatöbbi), viszont kiváló terep az iskolában kizsigerelt tanerőnek megismerni a durcás kamasz mögött lakó embert és viszont. Az osztálykirándulás most az, amire régen az iskolában volt idő: rákérdezni, hogy van a kistesó, anya hogy bírja a strapát egyedül, evett-e mostanában rendesen, hogy van a rengeteg betegsége...
Elnézem ezeket a fiatal szerelmeket, és a fiatal magányokat, és néha az az érzésem öreg embereket látok magam előtt. Fáradt, emberi kapcsolatokban gyakran komoly hiányt szenvedő, sokszor beszélgetésekben, együttlétben, együtt játszásban járatlan emberek ők. Kicsi szigetek a kilátástalan hétköznapok háborgó tengerén.
Ha nem baj, akkor én most nem a szülőket és nem a tanárokat, de még csak nem is a gyerekeket hibáztatom, mert általában mindenki igyekszik elég jól csinálni azt, amit. Inkább az oktatási rendszert hibáztatom (hibáztatták annyian annyi mindenért, eggyel több, mit számít), mert erre kellene idő. Kellene idő arra, hogy beszélgetni lehessen ezekkel a koravén, beteges, unott és túlpörgött gyerekekkel. Hogy tudják, ők is emberek. Ha nem baj.