A szavak emberei

Amikor hallgatok, nem tőled vagyok távol. Nem vagyok sehol.
(Vencel)

Azt olvastam, hogy az Oxford Dictionaries a post-truth szót (magyarul poszt-igazság) választotta az év szavának. Ez a szó szerintük jól tükrözi mindazt, ami 2016-ban történt. A világlátásunk érzelmekre és személyes meggyőződésre alapuló poszt-igazságokra épül, nem tényekre, amitől aztán az örömünk, a bánatunk, az egész életünk is csak amolyan poszt-igaz lesz. A boldogság dekoratív rózsacsokor elmosódott háttér előtt, a bánat könnyes, agyonkoptatott verssor. Az élet jól néz ki, és talán ez az egyetlen funkciója, nem megélni, mutogatni való. Virtuális, felszínes illusztrációja a semminek.
Én a sok intő példa ellenére sem vagyok ilyen pesszimista. Azt gondolom, a szó még mindig számít; ha saját szavaink vannak, azok kifejezhetik a létezést magát. Ha Vencel ma reggeli ontológiai állítását nézem: a szó maga vagyok, és ha nincs szavam, nem vagyok sehol. Nem biztos, hogy ez mindig igaz, azt hiszem, a jelenlét érvényes lehet szavak nélkül, de mi már csak ilyenek vagyunk: a szavak emberei.
A szavak emberei világteremtők. Nem feltétlen posztkompatibilis világokat teremtenek, az igaz, nem biztos, hogy náluk a boldogság elmosódott háttér előtti rózsacsokor, lehet, hogy inkább rozsdás bőrt felsértő vasszög vagy szétrohadt kerti pad, mégis igazi világ.
Azt hiszem, nem szabad úgy tenni, mintha a szavaknak nem volna jelentőségük. Lehet, hogy ez is egy misszió; szavakat tanítani másoknak. Nem olcsó, könnyű, érdektelen szavakat, hanem olyanokat, amelyek valóságot építenek körénk. Persze hogy mi az érdektelen és a jelentőségteljes szavak közötti különbség, azt elég nehéz megmondani. Talán azon múlik az egész, hogyan teszi az ember maga elé ezeket a szavakat az asztalra.
Az igazságnak nincs iránya, de a kiterjedése szavakkal mérhető.