Útvesztő

Komolyan mondom, tényleg nem lehet látni semmit a jövőből. Pár hete még azt hittem, nyáron esküvő lesz, aztán nemhogy az nem, de még szomorúság is lett. Annyi rossz dolog történt, vagy persze a franc tudja, hogy rossz-e, nyugtalan inkább, az elmúlt két évben, hogy lassan kénytelen vagyok leszokni a rettegésről.
A barátaim olyanokat szoktak mondani, hogy nem tudunk a jövőről semmit, még bármi megtörténhet, meg hogy annak a napnak örüljünk, amit megértünk. Ez persze abszolút igaz, de kezd bennem gyökeret verni a gyanú, hogy ők esetleg mégis tudnak valamit a jövőmről, és ez egy amolyan felkészítőtábor. Hogy ez még hagyján, de micsoda szörny vár a következő sarkon...
Angolul maze az útvesztő, de az amazed kifejezés azt jelenti, elképedt. Ez tetszik. Bolyongok ebben az élet nevű labirintusban, és el vagyok képedve, mennyire fogalmam sincs, mi lesz itt még. Boldogkarácsony aligha. Vagy a jó ég tudja.
Nagyon szeretnék bölcs lenni, de lehetőség szerint nem a halálom előtti utolsó pillanatban kellene megvilágosodni, mert akkor baszhatom. Kinek fogom akkor elmondani, mi is volt ennek az életlabirintusnak az értelme? Az ágyam mellett üldögélő hospicemunkásnak? Milyen kiszúrás, hogy az ember olyan magányos tud lenni a halál pillanatában. Persze kérdés, mennyivel könnyebb lesz meghalni egy élet tapasztalatával a hátunk mögött, mint megszületni volt az újdonság vakító rémületének közepette. A születés az igazi zuhanás a labirintus közepébe. Arra senkit nem készítenek fel.
Más nincs, nem látom a hét végét, pedig jó lesz. Már feltéve, hogy kitalálok ebből az útvesztőből.