Napló

Ma reggel sötét, gyapjúszürke hajnalban ébredtem. Minden ébredés jó, mert megerősíti az embert abban, hogy még él, de vannak szomorú ébredések is, amikor azzal szembesülünk, hogy éjjel megint elveszítettünk valakit ebből a világból, aki példa volt a küzdésre, a munkára, a szeretetre.  Hosszú hónapok egyáltalán nem hiábavaló küzdelme után Sharon Jones meghalt.
Olvasom Daravasi regényében, hogy : Barbara szerint a feltámadásban az a ravaszság, hogy nem kötelező. Hát lehet, hogy másoknak nem, de Sharon Jones azért majd csak legyen szíves a megfelelő pillanatban feltámadni, ha kérhetem.
Ez a regény amúgy évek óta az egyik legjobb, amit olvastam. Mindig gyanakodtam, hogy Darvasi az a kortárs prózaszerző, akinek az íráshoz való viszonyát teljességgel magaménak vallom. Hogy azért van-e ez, mert a félelmei nagyon is ismerősek, vagy mert a szavak és mondatok erejébe vetett töretlen hitén osztozom, nehéz megmondani. Az viszont biztos, hogy ilyen szép leírását a szerelmeskedésnek, ilyen bennem is visszhangzó fontosságát az ölelésnek mintha máshol még nem olvastam volna. De hogy nem mostanában, az is biztos.
Beteget kellene jelenteni, aztán betakarózni és itthon maradni olvasni. Mintha fényévekkel ezelőtt lett volna az őszi szünet...
Szombaton kerül kiosztásra a Merítés-díj, ott lesz Darvasi is, én meg meg fogom nézni magamnak közelről újra. Valamiben kell, hogy hasonlítsunk.
Ma este vacsoracsata Emmánál. Remélem, délután sikerül aludnom egy kicsit, mert négy óra alvással aligha élem túl az estét.

Amúgy Sharonnak is lett hasnyálmirigy naplója. Csak persze ez egy olyan zenés-táncos verzió: