Szürke

Arra ébredek, hogy ha nem lennék, ha a helyemre, az én atomjaim helyére más atomok tülekednének a térbe, a hiány pótlása zökkenőmentes volna-e, vagy egy milliomod másodpercre a téridő beleremegne a meglepetésbe... Azt képzelem, a világ vezérlője káromkodna egyet a bajsza alatt, mi az Isten, mondaná, és elfintorodna: itt tegnap még ember állt. Persze nem volna ideje ezen hosszan elgondolkodni, ontológiai vitákra nem nagyon van ideje, ebből a szempontból mérhetetlenül irigyli az embert. Istennek nincs ideje filozofálni.
Amúgy vagyok, egyelőre nem kell más atomoknak a sajátjaim helyén tátongó téridő kontinuumot kitölteni. Jó, kicsit talán elmosódottabbak a körvonalaim, mint normálisan, túl sok az interakció a környezettel. Kellene egy kis kapszula, amibe az ember valahogyan bezárná magát, egy testformájú életvédelmi pajzs, amiről visszapattan a gonosz.
A hétfő reggel a hét kilátástalanságának ködébe nyúló stég. Korhadt deszkáin meg-megcsúszik a láb a lecsapódó, hideg párától., a vége ködbe vész, mintha végtelen volna. Milyen jó, hogy nem az. Hogy most ugyan nem látszik, de néhány óra múlva melegebb lesz, felszárad a pára. Most jut eszembe, milyen szerencsések vagyunk, hogy idén még nem is volt egész napos szürkeség.