A végsőkig

Hogy végeredményben mi mozgatja az embert, mi viszi, mi lökdösi előre, rángatja tovább a meggyötört testet, a szilánkok szabdalta lelket, a fáradtságtól vagy az örömtől fájó izmokat, hogy mitől tart ki végsőkig, sine alla morte, az ember, az nem titkos: az maga az élet. Csak lenni, ennyi a fontos, ezt írta Darvasi, és ezt írta Emma. Ezt gondoljuk ébredéskor, és ezt  gondoljuk lefekvéskor. Még egy nap, amikor lenni lehet.
Befejeztem a Taligást, szép könyv, még ha mocsok is van benne bőven. Az emberi természet mocska. De azért került mellé a lét öröméből. A bármilyen lét öröméből. Abból az örömből, hogy lélegzik és felébred az ember. Abból az örömből, hogy a szépség nem a szépségből, hanem a létezésből és a gondolatokból fakad.
Szép, ködszürke a november vége. Most a köd is puha, mint Emma takarója. Fáradt vagyok, aludnék sokat, helyette dolgozom. Valahogyan azt kellene kitalálni, mikor lehet aludni. Mindegy, kitartunk: tesszük, amit kell, és élünk. Én szeretek élni. Azt hiszem, mindig is szerettem.