Találkozások

Egyre gyakrabban gondolom, hogy az ember önmagában nemcsak eszköztelen és magányos, de talán nem is sok esélye van arra, hogy a helyes útra rátaláljon, hogy megteremtse önmagában azt az erkölcsi mértéket, ami kiegyensúlyozza a világban. Nem a buberi Én és Te, inkább az Én és Mi viszonyára gondolok, ami nem kizárólag két ember dialógusán (nyilván az egy létező, szűkített lehetőség) alapszik, hanem az ember és a többi ember interakcióján. Ez az interakció azonban nem feltétlenül egymással oppozícióban zajlik, nem tükörképként szemlélem a másikat, hanem mondjuk mellé állva, együtt nézem vele a világot.
Ez az embereknek egymás mellé állása, az egy irányba tekintés, a tegnapi olvasóklubról jutott eszembe. Rendkívül hálás vagyok ennek a néhány embereknek, akikkel, igaz nagyon ritkán, de mégis, elbeszélgetünk a világról. Ők is olyanok, akik mellé szívesen állok, akikkel együtt szívesen nézek egy irányba. Olyan ez, mintha egy magas hegy kiszögellő sziklapárkányáról néznénk le együtt. Egy sziklapárkányról, ahonnan egészen másképpen látom a völgyet. Nem is tudom, miért nem láttam ezt én soha; talán mert még nem jártam ott, talán mert ez nem az én hegyem, talán mert nem értek a sziklamászáshoz, talán mert amikor én arra jártam, a völgyben köd ült.
Az ember életében minden találkozás fontos, de ezekkel a rendkívül okos és tehetséges, ugyanakkor tőlem sokban különböző emberekkel való találkozás mindig személyiségformáló erővel bír számomra. A szobrászok is másképp látják a világot, a Gilvánfán dolgozó irodalomtanár vagy történész is, a biológus ugyancsak. Ennek ellenére vagy pont ezért tudunk együtt gondolkodni.
Boldog, nyugalmas, biztonságos együttlétek ezek a ritka esték, amikből jó sok dologról lehet tanulni. Tegnap éppen Ecoról, az okkultizmusról, a baziliszkuszvér fontosságáról,  meg arról, hogy ha nem figyelek oda magamra, az én gondolkodásom is nagyon könnyen tud kirekesztő lenni. A találkozások, a beszélgetések az emberi erkölcs nélkülözhetetlen ellensúlyai.