Novemberi fák

Van, ami nem változik meg. Vagy pontosabban aki. Emiatt megint volt egy szar, gyomorfájós éjszakám, de azt hiszem, hogy minden rossz ellenére is javuló félben van az életszemléletem. Most már ha a feje tetejére áll a világ, akkor se fogok ebbe belehalni. Van, amit az ember sok év alatt tanul meg, van, amit hamar. Hogy ki és mit, az esetleges. Pontosabban: a fene se tudja, min múlik.
A nyomasztó éjszakában azért voltak vicces és békés álomelemek vadidegen emberekkel. Gyakran álmodok úgy ismerősökkel, hogy bár pontosan tudom, hogy ők azok, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint az  életben. Azt mondjuk, nem tudom, mit mond Krúdy arról, ha az embert álmában elüti egy autó...
Más. Az idei tanév furcsa, úgy érzem, rengeteget dolgozom, de nem haladok semmit. Mindjárt itt a téli szünet, és olyanok a diákok, mint a kocsonyába dermedt malaclábak. Néznek rám értetlenül, de mozdulni nem mozdulnak. (Jó, tudom, a malaclábak nem néznek senkire, de mindegy, a lényeg a dermedt mozdulatlanság.)
A családi élet is kicsit vergődős, minden gyereknek mindenféle fontos problémája van, amivel kapcsolatban én ugye maximum óvatos tanácsot tudok adni, a harc mindenkinek a sajátja. Azért tegnap az egyikük azt mondta, hogy jó ember vagyok. Valószínűleg embernek jobb, mint szülőnek, de azért igyekszem.
Más nincs, sokat dolgozom, de ma megyek Claire-hez, holnap meg masszíroztatni. Utóbbi az idei önkarácsony.
A rádiósok révén találtam egy zseniálisan búgó hangú, finn nőt magamnak. Hallgatom, és nézem az fagyottszürke égbolt előtt nyújtózkodó ágakat.