Szőnyeg

Hasalok a szőnyegen, nézem közelről a vörös és a kék, a zöld és a fekete, meg a százféle szín váltakozását. Utakat látok, melyek messze visznek, óceánokon túlra, kertekben keringő, örökké önmagukba záródó ösvényeket, széles, napsütötte, magas házak melletti nyílegyenes utcákat, szökőkutat és padot, napfényben üldögélő, ábrándos szerelmespárt. Mennyi út van, mennyi végtelensége a lehetségesnek, mennyi sorsnak csúfolt Istenakarat.
Hasalok a szőnyegen, és téged hallgatlak akkor is, amikor nem vagy itt, nem mesélsz, nem olvasol fel. Bámulok kifelé az ablakon, vagy nézem az utcán és a parkokban a világ színeváltozását, meg a fényeváltozását, ahogy jönnek és mennek az emberek az életekben, a sajátjukban és az enyémben. Azt figyeltem meg, amit mostanában én nézek, néha azt is te meséled.
Persze nem csak te mesélsz, mások is mesélnek, felolvasnak, vagy mondják az életet; a sajátjukat vagy idegenekét, a sarkon kavicsot rugdaló kisgyereket, az unott zöldségest, a torkot szorító hajnalokat, az éjszaka hányó gyerekeket, a félig rohadt mandarint, a postaládából pergő leveleket, és ezeket a történeteket, mert végül minden kép és minden szó, de még a csend is történetté lesz estére, én mesélem tovább neked.
Hasalunk a szőnyegen, távol egymástól, és saját gondolataink vetőszálába szőjük a másiktól kapott színeket. Aztán csak nézzük, milyen szép mintában öleli a világ önmagát az ujjaink közt.