Tegnap

Nem tudom, mit mondjak a tegnapi napról. A szavakkal se mindig lehet mihez kezdeni, mert még a szavakat sem mindig lehet úgy hajlítani, hogy engedelmes barátként tegyék a dolgukat.
Nyilván az volna a legjobb, ha kevesebbet beszélnék, viszont többet gondolkodnék szép, csendes, buddhista magányban. Leülnék egy lakás fehér-piros lapokkal kirakott konyhájában, ülnék egy támla nélküli kisszéken, nézném a koszos függönyön át beszivárgó bérházfény szigorúan párhuzamos csíkjait a padlón (ez egy euklidészi világ itt sajnos), és innám a jéghideg kávét, mert ilyen konyhákban csak és kizárólag jéghideg kávét lehet inni. Szóval ülnék ott csendes konyhamagányban, és érezném, ahogy áthűl a lábam a fűtetlen lakásban, aztán azt is, ahogy a hideg felkúszik először a derekamig, aztán a mellkasomig, de nem esnék kétségbe, csak várnék, napokig, hetekig. A konyhakő végtelen, percekkel le nem írható fényváltozásait figyelném, és nem szólnék semmit. örömömet lelném a csendben.
Addig várnék ott, addig ülnék mozdulatlanul, némán, míg Isten kegyelméből a tegnapból végre ma nem lesz. Vagy holnap.