Álom

Rólad álmodtam, mondta valamelyik reggel, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, aztán vissza, mintha zavarban lenne. Aha, válaszoltam szórakozottan, siettem volna órára, meg mondani se nagyon tudtam semmit, mit mondjon az ember egy funkcionálisan ismeretlen kollégának. Hát, remélem, nem rémálom volt, mosolyodtam el, ócska poén, nem volt jobb ötletem. Nem, mondta lelkesen, azt álmodtam... és akkor belekezdett valami szövevényes és szürreális történetbe, amiben talán valami papírokat akartam tőle, már nem is emlékszem, azt se, jó lett-e a vége.
Persze, van ilyen, tudom, amikor az ember attól reméli az álom megfejtését, aki az álmában szerepelt, pedig az álmokhoz a megálmodottaknak alig-alig van közük. Legalábbis sokkal kevesebb, mint az álmodók néha remélik.
Ki érti ezt, nézett rám várakozással, én nem, mondtam, végre becsengettek. Tényleg nem emlékszem, mi volt az álmában, és akkor nem is jöttem rá, miért velem álmodott.
Tegnap megint találkoztunk. Meghalt az apja, mondta szomorúan. Indult valahová, a kocsiban lett rosszul, szívroham, hetvenhárom volt, lehajtotta a fejét, talán szerette volna, ha megölelem. Sajnálom, mondtam, az apját is sajnáltam, meg őt is, még az álmát is. Eddig nem tudtam, hogy a magányos, apátlan árvák olykor egymásról álmodnak.