Felolvasók

Isten minden olvasót szeret, de a felolvasóknak aranypárnát készít a Mennyországban.

Nem azért, mert nem tudok olvasni, nem is azért mert nem szeretek vagy éppen lusta volnék, de nagyon szeretem, ha felolvasnak nekem. Gyerekkoromban néha apám olvasott fel, persze inkább csak, ha nagyon könyörögtem neki, mert estére fáradt volt a hajnali keléstől. Anyám fejből mesélt, röviden, sietősen, máshova gondolva.
Talán azért szerettem jobban a felolvasást, mert a katatóniáig ismételt történetek untattak, az ismert fordulatok nem varázsoltak el. Másra, újra vágytam, ezért már ismert szöveget soha nem is hagytam felolvastatni magamnak. Legjobban persze azt élveztem, amikor nem csak nekem, a felolvasónak is új volt a történet, mert akkor közös volt az élmény, a megismerés, akkor lehetett együtt gondolkodni, együtt csodálkozni, együtt nevetni és sírni mindkettőnknek.
Gyerekkorom óta nagyon ritkán olvasnak fel nekem. Egy-egy hivatalos rendezvényen, műsorban az írók - Galeano, Závada és Bartis például jól olvas fel, de ritka az ilyesmi, mert saját szöveget nehéz.
Aztán sokkal ritkábban, mint szeretném, mondjuk néhány havonta, amikor nem vagyunk nagyon fáradtak, és ha eleget rimánkodtam, BH is fel szokott olvasni nekem. (Jó, igazából nem kell rimánkodni.) Egyszer felolvasott egy Bartis regényrészletet, legutóbb pedig egy Darvasi novellát. Jól olvas: jól hangsúlyoz, jó helyen tart szünetet, jó helyen komorodik el, és jó helyen nevet.
Azt hiszem, a felolvasás is valahogyan személyre szabott. Nem olvashat fel az ember bárkinek, és hallgatni sem esik jól bárkit. Sőt.
Hogy pontosan milyenek is a jó felolvasó-hallgató párosok, azt nem tudom megmondani. Nem hiszem, hogy minden tekintetben ugyanazt kell gondolniuk a világról, vagy hogy feltétlenül ugyanott kell élniük, de az biztos, hogy kell legyen valami fontos és alapvető szemléletbeli közösség bennük. Úgy képzeljük ezt el, hogy van egy hegy, és van ezen a hegyen egy terasz. Szürke-fehér kőlapok, néhány mediterrán növény dézsában, nyugszékek, egy asztal. A felolvasó és a hallgató ritkán ül együtt ezen a teraszon, sok egyéb dolguk van a világban, semmint csak úgy üldögélni és felolvasni vagy hallgatni. Időnként azonban külön-külön is visszajönnek, ülnek egy kicsit az asztal mellett a teraszon, és elnéznek valahova a szürkéskék messzeségbe. Ez a közös pillantás, a gondolatok közös iránya teszi a felolvasót és a hallgatót társsá.
Bár nem áll szándékomban a közeljövőben meghalni, azt mindenképpen szeretném leszögezni, hogy ha úgy adódik, én feltétlenül számítok néhány kellemes orgánumú felolvasóra a halálos ágyam mellett.