Unalome

Az ember bolyong, nézelődik, messze sodródik a fontos dolgoktól, unatkozik és bosszankodik, megsértődik, szeret, azt gondolja, hogy szeret, csalódik, meggyűlöli magát, meggyűlöl másokat, hosszú, értelmetlen és értelmes utakra indul, meredek szakadékok peremére merészkedik, elveszti az egyensúlyát, sziklapárkányra zuhan, végignézi a saját halálát, sajáthalál, ez legalább érdekes, aztán újjászületik, és míg felfelé mászik, felsérti a talpát a sziklákon, ahány sebből szivárgó vércsepp, annyi élet, ennyi az élet, lassan elszivárgó vér, ki méri le az időt, mezőkre és városokba ér, utcákon keresi a boldogságát, a boldogulását, teljesít és kudarcot vall, retteg és nem törődik a dolgokkal, megvonja a vállát, barátságokat köt, barátságokat rombol le, beszántja sóval a földet, virágot ültet, elveszít mindent, valami keveset nyer, aztán mindent nyer, hamar kiderül, hogy ez semmi, megadja magát, felteszi a kezét, leteszi a kezét, megsimogat valakit, megtalálja magát, megtalál másokat, elveszít mindent, lefekszik, felkel, sokszor egymás után, egy jelentéktelen hajnalon leporolja magát, estére porrá lesz, várja az esőt, várja a por, a sárból apró embert formáz, ordít a kétségbeeséstől, megint itt, sokáig ordít, aztán évekkel később megnyugszik, felnő, nézi a tavaszi fákat, végignézi, ahogy bomlanak a szirmok, egyet letép, édes, mint a méz, mint az anyák teje, már nem megy sehova, áll a fák alatt, áll a fák mellett, ő is fa, talán cseresznye, fehérrózsaszín fátyolban a hegy tetején, menyasszony, Istené vagy másé, nincs jelentősége. Az ember földbe gyökerezett, égbe nyújtózó, nyílegyenes labirintus.