Valószínűtlen

Amikor hajnalban a szomszédban zajló drámára felébredtem, női zokogás, indulatba fojtott férfiszavak, még arra gondoltam, valamit majd feltétlenül írjak meg, de azóta elfelejtettem, mi is lett volna az a valami. Mindegy. Most úgyis mindennapok vannak: szürkeség, vigasztalhatatlanul zuhogó eső, daráló, a mikor kellene és meddig lehet itt maradni és elmenni, meg az érzés, hogy lassan robottá változom, mert csak megyek, teszem, intézem, rakom, mondom...
Mindegy, az esték legalább jók. Már feltéve, ha el lehet zavarni a mellkasomra telepedő a magányt, meg a kilátástalanságot, de néha el lehet. Olyankor lehet beszélgetni a gyerekekkel, meg a barátokkal, olyankor lehet egy kicsit abban hinni, hogy az élet nem csak nyomorúság, lehet nagyra törő terveket kovácsolni a világgal kapcsolatban, és lehet arra gondolni, hogy talán nem felesleges ez az egész. Milyen kár, hogy a reggel erre már nem nagyon alkalmas, reggelre az életben maradás marad. Az ébredés utáni szorongás legyűrése. És Isten látá, hogy ez rossz, és odaadá az embernek a koffeintartalmú italokat.
Tegnap este névnapi-születésnapi sörözés volt a program az Egyletben Rose-zal és TSB-vel. Nagyratörő terveket kovácsoltunk a pedagógustiltakozással kapcsolatban, megbeszéltük, mit kellene most lépni, hogyan kellene okosan lebontani ezt a szörnyű rendszert, aztán persze, hogy mi lesz, mi sem tudjuk. Azt azért nagyon szeretem magunkban, hogy ennyire idealisták vagyunk. Mert akiken nem fognak a mocskos idők, azokban még van jóság.
Más nincs. Egy biztos, több zene kell és több jóga. Meg egy kedvezményes hitel. Azért őrület, hogy megint 1987 van.