Szeretet

Az ember, amikor elbizonytalanodik a világ dolgait illetően, magát szereti legkevésbé. Nem tudatos ez, de érthető, hogy egy olyan világban, ahol a lélek nem találja a helyét, ott a test is idegen.
Én gyerekkorom óta súlyos kritikával és iróniával szemléltem a testem. Sosem tetszett igazán - szebbet, magasabbat, cingárabbat, légiesebbet szerettem volna. Olyan cuki kis tündérformát. Így aztán, szégyen vagy sem, más lányok hosszú combja, egyenes haja, vékony ujja, kecses bokája már óvodás koromtól kezdve mérhetetlen dühvel töltött el. Én senkit úgy nem utáltam, azt hiszem, mint a hosszú combú lányokat.
Aztán kamasz koromban úgy okoskodtam, ami hiányzik a testből, szellemmel, ésszel kompenzálható. Akkor még nem tudtam, hogy a hosszú combcsont sem puszta akarat kérdése. A gyereklány ilyen, bizakodik. Ha jól emlékszem, meggyőződéses materializmusom ellenére még imádkoztam is, hogy szebb legyek. Akkor tanultam meg, hogy a materialista gondolkodás nem kedvez a csodáknak.
Aztán ahogy múltak az évek, a test, kár volna szépíteni a helyzetet, lassan megadta magát az időnek. A düh és az irigység lejjebb apadt, hiszen az ember a korral a felháborodásba is belefárad egy kicsit, az irigységbe meg pláne. Talán inkább csak szomorúsággal és csalódott egykedvűséggel vettem tudomásul, hogy nem vagyok elég szép. Ebben a modern világban az ember elég ostoba tud lenni, és azt gondolja, a szépség értékelhető egy tízes skálán. Vagy egy százason. Katinka 89%-ban szép. Judit 96%-ban. Biztos, hogy nem tudom megmagyarázni, ezt miért gondoltam így, mert egyébként nagyjából képes voltam az értelmes gondolkodásra.
Mostanára viszont, (és ezt nagyon óvatosan mondom, mert a minap például pont nagyon csúnya voltam,) megszépültem. Ja, nem, nem változott semmi lényegesen a testemen, sőt az elmúlt egy évben még híztam is egy kilót. Nem lett húsz centivel hosszabb a combom, nem lettek szép, zongorista ujjaim, a hajam se hagyta abba az őszülést, a hasamról sem tűnt el a háj, de ha reggel végignézek magamon zuhanyzás után, egy szép nőt látok a tükörben. Nem tudom, hogy magyarázzam el, nem szebbnek látom magam, hanem szebb lettem. Nem centikben, meg feszességben, hanem úgy összességében.
Nézem a lábaim, kicsit viccesek, de már szeretem őket, nézem a karjaim, tök kedvesek, a lábujjaim görbesége különösen barátságos, a csípőm otthonos, a hajam olyan kaotikus, mint egy kölyöké. Nem tudom pontosan, mi történt, talán ahogy az ember lassan megtalálja a világban a helyét, ahogy megtanulja szeretni és elfogadni magát és az életét, az a testen is meglátszik.
Azt nem tudom, más is látja-e ezt rajtam, meg nyilván mindegy is, de én mostanában igyekszem kedvesen és szeretettel nézni a testemre, és igyekszem a lehető legkevesebb hülye gondolattal zaklatni. Ennyi hűséges év után nagyon is megérdemli a szeretetet.
Erre jutottam ma reggel, meg arra, hogy az emberek sokszor nem is egymást nem szeretik eléggé, hanem önmagukat. Meg Nina Simone-t. Isten éltesse odaát is.