Estétől reggelig

"Estétől reggelig
aludtam a sötétségben.
Az ébredés húsba vonta a vázat,
a kerteken át rámnézett a házad.
Estétől reggelig
aludtam a sötétségben."
Weöres Sándor


Így állunk, háttal a hajnalnak, előttünk a kifutó fény lábtól falig, a lábujjtól az örökkévalóig. Az a halott, aki hagyja, ezt mondjuk, de most még nem hagyjuk magunkat, csak majd ha muszáj lesz, csak majd akkor, a beláthatatlan idő után, ha a hús egészen lemállott a csontról, ha a folyadék végleg elszivárgott az ízületekből, ha a szemre kibonthatatlanul rávarrta pergamenhéját az elmúlás.
Az az idő még nem fáj, mert egyelőre itt vagyunk és itt is maradunk a mindenség fényes és szent előszobájában, az ölelésben. Itt állunk, meztelen talppal az avarban, vagy a patakban bokáig, és körénk folyik a víz. Maxwell elmélete szerint mi láthatatlanok vagyunk, és igaza lehet, mert aki érti a matematikát, az érti a világot. Láthatatlanok vagyunk mióta egyszer régen, majdnem pontosan emlékszünk, mikor, valami apró, alig látható részeket ültetett el bennünk az Isten egymás mosolyából. Azóta ezek a napfényes rézből (vagy jókedvből, vagy kimondhatatlan nevű molekulákból) feltekert örömök a testek szöveteiben kiszámított, egyenlő távolságban, rácsrendben állnak. És míg ebben az isteni rendben áramlik minden elképzelhető és minden elképzelhetetlen, a hajnali fény átjár minket.
Azt olvastam, a láthatatlanság még nem ma van.  Ezen nevetünk. Úgy látszik, még a fizikusok sem tudnak mindent.