Mit

"És mit értetek el?"- kérdezték a gyerekeim, én meg magyaráztam, hogy hát az ilyesmi, egy tüntetés, nem jár, nem is járhat instant eredménnyel, mert akik hónapokig rosszul csináltak valamit, szándékosan persze, azok aligha csapnak a homlokukra egy tüntetés láttán, és kezdik el jól csinálni a dolgaikat. Ez sajnos tényleg nem életszerű. Pláne, mert most alaposan átgondolt, érdemi változtatásokra van szükség, nem valami ijedt kapkodásra, toldozgatásra, látszatintézkedésekre.
Nem tudom, a tüntetés meglepte-e a kormányt, én arra tippelnék, igen, mert valóban nem szoktak ahhoz hozzá, hogy bárki is nemet mondjon nekik, és talán bíztak abban, hogy nincs ma Magyarországon olyan téma, ami ne osztaná meg az embereket. Ebben, ha másban nem is, ügyesek egyébként. Hogy mégis rengeteg ember gyűlt össze a Kossuth téren tegnap, annak egyetlen oka van: a gyerek. Így, ilyen általánosan. A bárki gyereke.
Nincsenek illúzióim, bármilyen nemes is az ügy, a társadalmi összefogás csak ideig-óráig szokott működni, az ember azonban, legyen bármilyen világnézetű, bőrszínű, vallású, politikai meggyőződésű, az utódjáért harcol és küzd. Mert biológiailag így van programozva: ön- és fajfenntartásra. Aki a gyerekek jövőjével, életével, jólétével játszik, azt elsöpri a társadalom dühe, hiszen az emberi faj csak így maradhat fent.
A tanárok munkakörülményei, az ápolók megalázó helyzete, a rendszer működésképtelensége, az ostoba törvényi szabályzás mind bosszantó, de felnőtteket érint. Az ember mondhatja magának, másnak, mondhatja bele kamerákba, hogy lúzer, aki nem keres milliókat/milliárdokat, és hogy annak úgy is kell, meg így járt, meg hasonló ostobaságokat. De aki a gyerekek jövőjét teszi kockára, márpedig ami ma Magyarországon történik, az éppen ez; nem a mi pénzünk, nem a mi életünk a kérdés többé, hanem a következő nemzedékek élete, az aligha ücsöröghet kényelmes bársonyszékekben túl sokáig. Kiveti magából a történelem azokat, akik gyerekre emelik a kezüket.
Nem vagyok gyakorlott tüntető, és pláne nem hiszek az erőszakkal kikényszerített dolgokban, de hiszek a társadalom erejében. Hiszek abban, hogy lehet és kell is nemet mondani, és hogy a felelősség igenis a miénk, mert ezek a gyerekek ránk lettek bízva: szülőkre, nagyszülőkre, tanárokra, nevelőkre, felnőttekre.
Büszke voltam azokra az emberekre, akik tegnap ott voltak, és büszke voltam azokra is, akik bár nem tudtak ott lenni, lélekben velünk voltak. És évek, évtizedek óta először megint büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Ezt biztosan elérte a tegnapi rendezvény.