Örökkévalóság

Hosszú idő az a két nap. Egy eternity.
Abie

Ha az embert bezárják egy szobába, és nem történik vele semmi, akkor is, ha bombákkal a sarkában rohan végig az utcán, akkor sem biztos. Telik az idő. Rohan. Áll. Meg sem mozdul.
Az, hogy mi meddig tart, nem értelmezhető. Minden pillanat örökké létezik, és minden örökkévalóság a világegyetem reggelizőasztaláról aláhulló jelentéktelen morzsa. Az óra csak a lelkiismeret megnyugtatására, nem objektív mérésre szolgál. Így helyes. A lelkiismeretet ne bántsa, ne húzza a végtelenség terhe.
Ha innen nézem, ha magam felől, örök életű halandó vagyok. A világ velem együtt született, és velem együtt bukik majd egyszer el. Ez ugyan egy szubjektív örökkévalóság, de tekintettel az idő szemtelenül mérhetetlen természetére, pont olyan jó örökkévalóság, mint bármely másik.
Arra gondolok, van egy hivatal valahol az univerzumban, ahol minden napot, még a gyűlöletes hétfőket is, arany vonalzóval mérik át az isteni segédek; jusson végesség, jusson végtelen arányosan elosztva mindenhová. Legfeljebb néha elábrándoznak valamin, berepül az ablakon egy pillangó, amiről eszükbe jut a tenger, meg a kagylók éles széle a talpuk alatt, valakinek a nevetése, egy kiálltás, és elvétik a vonalat, tovább húzzák, kiszalad a pillanat a kezük közül, és szokatlanul csillogó, örökkévaló napokkal ajándékoznak meg embereket.
Én nagyon szeretem ezeket a napokat. Ritkák, igaz, de az talán nem is lehetséges, hogy az ember szünet nélkül ilyen vakító fényben éljen, hiszen még az angyalokat is sötét szobába zárja olykor az Isten pihenésül.