Képek

Tóth Veronika virágokból készült maszkja

Annyi minden van a képekről. Ez a hülyeség egyrészt , hogy valaki hazavisz egy képtárból festményeket. Tudom, ezek mind csak ilyen morzsák, hogy hűha még ezt is megengedik maguknak emberek, borzalom, legyen mit rágcsálni a reggeli kávéhoz. Közben meg ki megy múzeumokba, meg képtárakba? Tudjuk kik. A köcsög értelmiségiek. Ki nem szarja le a képeket. Mondjuk én.
Amúgy meg nem nagyon fogom azt se, akkor mi maradt a múzeumban a falon?
A philadelphiai Szépművészeti Múzeum jutott eszembe. Hogy mennyi idős ember üldögélt boldogan a képek előtt a termekben. Nekik ingyen volt a belépés. Ezt érti valaki itt? Nem kegyelem-nyugdíjemelés, hanem ingyen múzeumi élmények. Mert nem kell a szépséget kézben hazavinni.
Egy idős férfitől úgy köszönt el az őr az ajtóban, hogy akkor holnap ismét találkozunk, Uram? Az idős férfi pedig mosolyogva válaszolta, hogy természetesen. Ez milyen szép lehet; ülni a képek előtt napszám, és gyönyörködni abban, hogy van még szépség a világban. Hát erre is kellenek a képek a képtárakban.
Más. Ma 12 órát dolgozom. Biztos érdekes élmény lesz. Olyan halálközeli. Talán egy elviselhetetlen idiótának kellene lennem, és kibírhatatlanul szarul tanítanom, akkor nem maradnának ezek a felemelő megbízások rám. Mindegy. A szürke idővel a rosszkedvem is visszalátogatott. Sose lesz tavasz.
Nyilván többet kellene fotózni, sétálni a friss levegőn, aludni, értelmes emberekkel beszélgetni, meg ilyesmik. Ezekre nincs idő. Embernek lenni nincs idő.
Közben olvasom Darvasi novelláskötetét. Ezek is amolyan képek. Lógnak a falon magukban. Egyikük szomorúbb, mint a másik. Az életek is ilyenek. Lógunk a falon. Az én életem ma megint egy homályos, ködbe vesző, kékesszürke tájkép. Egy folyókanyar. Talán az Epte. Az időkön túlra kanyarodik a folyó, de sosem derül ki, mi van a kanyaron túl. A kanyart nézi, aki az én képemet nézi.