Utolsó évad

Olyan nyugtalanság van a világban, hogy az ember néha azt érzi, az utolsó évad utolsó epizódjainak egyikében kapott szerepet. Mellékszerepet, de sajnos akkor is. Pedig sokkal jobban szeretett volna a sorozat indulásakor színre lépni, szezonnyitó hősként, szívdöglesztő bálványként, aztán tessék, helyette itt vergődik, pedig már a forgatókönyv-írók is elveszítették a fonalat egy ideje.
Nem tudom, hova is gondolták kifuttatni ezt a történetet, de már a rendező is elég másnapos, vagy már le is lépett valami csinos szőkével az utolsó részek előtt, sorsára hagyva ezt a  Föld nevű kócerájt, hogy az operatőr szegény csak vegye a szereplőket, Pistám, te csak vedd a szereplőket, ez egy kísérleti film, majd lesz valami. Pistámnak kamerát adott a kezébe az Úr.
Más. Úgy érzem, nem jutok sehova. Mert ez egy állóforgatás, csóválja a fejét BH, aki szerint az élet amúgy sem megy sehová, legfeljebb változik, ha itt az ideje. Hát nem tudom, szerintem meg mégiscsak kellene haladni, jutni valahová, legalább néha a napra, vagy egyről a kettőre, a hatra, az akárhányra, ami persze az én esetemben  mínusz tízről a mínusz kilencre maximum, mégis. Az embert inspirálja a haladás. Engem inspirálna legalábbis. Ehhez képest áll az életem bénultan, a lélek, se nem leng, se nem suhan. Kopár rémület.
Más. Tegnap kiküldtem egy gyereket az óráról. Néha muszáj kijelölni a határaimat. Jogos önvédelem, azt remélem. Már a jogost.  Az önvédelemmel kapcsolatban nincsenek kétségeim, úgyhogy mindenképpen mondjak fel a következő tanév kezdete előtt, mert nyilván nem való nekem már tanárnak lenni.
Más nincs.