Estis

Amúgy nem tudom, mi viszi előre az embereket az esős, szürke februári napokon, de érdekelne. Mert engem is előre visz, de el nem tudom képzelni, mi az. Kötelességtudat? Megfelelési kényszer? Rutin? Nem tudom.
Amikor tegnap este háromnegyed nyolckor kiléptem a munkahelyemről, úgy éreztem, mintha az összes érzőideget kirántották volna a testemből, comfortably numb, csak álltam és néztem a zsákmányára leső mozdulatlan állat, az este szemébe, én az áldozati bárány.
Hamvazószerda volt. A sötétben nem látszott, hogy az esőbe hamu keveredik. Templomba nem jutottam, de tanítottam a tudatlanokat, és ők is tanítottak engem. Mindenki tanít, és mindenki tanul, mert tudatlanok és tudók egyszerre vagyunk. Az irgalmasság cselekedetei.
Én tegnap délután sok dolgot tanultam a felnőtt tanítványoktól. Egyrészt a kitartást, aztán a barátságot, végül a tiszteletet. Utóbbi különösen fontos elem volt, azt hiszem. Csupa felnőtt, csupa egyenrangú ember. Tegeződjünk, mondtam, sajnos joggal, mert én voltam köztük a legidősebb. Ezen szoktam nevetni. Majdhogynem gyereknek gondolnak, pedig lassan fél évszázada koptatom Isten idegeit, meg az aszfaltot. A három gyereket se gondolják, meg még sok mindent nem. Szerencsére.
Az utolsó órákon aztán mégis tanárnővé avanzsáltam. Furcsa volt. Épp önállóan dolgoztak, és amikor segítségre volt szükségük, már ez a megszólítás lett a sztenderd. Hirtelen született respekt. Kár, mert beidegződés, alá-, fölérendeltségi viszonyt feltételez. Marhaság. Mindenki tanár, és mindenki tanítvány. Egymás mesterei az emberek. Így lett kitalálva.
Más nincs. Ha tehetném, hibernálódnék két hétre.